Keresés
További részletek
Összes találat megjelenítve : 11

Találatok


A cím leírásakor valami újszerűséggel olvastam e régi és sajátosan pedagógiai kifejezést: szorgalom. Hirtelen végig-gondoltam az utóbbi években kezembe került irodalmon. Néhány vaskosabb munkát át is kutattam és alig találtam nyomára egy-két szerényebb helyen. Szinte különös, hogy a szorgalom nem valamelyik olyan súlyosabb természetű pedagógiai fogalmunk, mint például a munka, cselekvés, aktivitás. Ezek korszakot, módszert tudtak életre hívni, holott nincsenek olyan közel a neveléshez, mint a szorgalom. Szorgalmat sürget szülő, nevelő, hivatalfőnök vagy a párját serkentő hitestárs. Az elemi iskolai bizonyítványokban még ma is jutalmazzuk, de már nem igen ismerik gyermekeink a „szorgalom jutalmául" osztogatott kedves, cikornyás cédulákat. Mintha a szorgalom fogalma megkopott és ereje kifogyott volna a nevelés légköréből. Pedig a tanulók szorgalmának hiányáról, a lustaságról elég sok szó esik mostanában. így önkénytelenül is keresni szeretné az ember ennek a megfogyatkozásnak okát. A szorgalom elértéktelenedése nemcsak iskolai jelenség, hanem a mai, kor szellemének jellemzője. A hangya szorgalmú tudós, kalmár, hivatalnok és munkás se nem eszményi, se nem gyakorlati mintakép. De nem kívánom ilyen nagy távolságból megközelíteni. Csak arra gondolok, hogy az iskolai nevelés igyekszik az e fajta értékpusztulást .megakadályozni. Tőlünk is függ, hogy mennyire törik le …
Tovább a műhöz
E sorok íróját két körülmény indította arra, hogy az átörökíts kérdésével néhány sorban foglalkozzék e folyóirat lapjain. Az egyik az, hogy az átöröklésnek a kérdéseit,— önmagukban is, meg a neveléssel való összefüggésükben is -— nálunk általában inkább a német szakirodalom szempontjai szerint szokás vizsgálat alá venni, többé-kevésbbé figyelmen kívül hagyva pl, az angol és amerikai lélekbúvárok és pedagógusok műveiben tükröződő szempontokat és szemlélésmódot. Ez az egyoldalúság sokszor jól kihasználható érvet nyújt azok számára, akik a magyar tudományosságot egyszerűen a német szellemi élet függvénye gyanánt szeretnék elkönyvelni. De káros hatású ez az egyoldalúság még azért is, mert hazai tudományosságunkat olyan értékes szempontoktól és gondolatoktól foszthatja meg, amelyek kellő ellensúly gyanánt szolgálhatnak egy, (esetleg politikai irányítás szerint működő) tudományos gondolkodásnak. Amikor tehát az alább következő fejtegetésekben az „átöröklés és nevelés" sokszor tárgyalt kérdéséhez nyúlunk, ezt azzal az elhatározott szándékkal tesszük, hogy a kérdésnek jelenlegi állását és a megoldásoknak módját főképen az angol-amerikai irodalom segítségével mutassuk be. A másik indító ok, mely az átöröklés kérdéseivel való foglalkozásra indíthatja a neveléslélektan kérdéseivel foglalkozókat, az a bizonytalanság és …
Tovább a műhöz
A középiskola arra törekszik, hogy a tanulók testi és lelki életét a lehető legharmónikusabban kifejlessze, értelmi és erkölcsi erőiket minél jobban kibontakoztassa. Ezen nevelési tevékenységével a tanulók egyéni értékét emeli, életlehetőségét előmozdítja és alkalmassá teszi őket arra, hogy a közösség szolgálatára egyénileg hasznosan felkészüljenek. Hogy ez a szolgálat valóban bekövetkezzék, s úgy valósuljon meg, hogy a felnőtt egyén minden tőle telhetőt odaadjon, amire a közönségnek szüksége van anélkül, hogy egyéni értelmi és erkölcsi erői meg ne semmisüljenek, hogy egyénisége el ne vesszen, erre a tanulókat külön is rá kell nevelnünk. A nevelésnek ezt az ágát szociális nevelésnek mondjuk. Minden iskola folytatja a család szociális nevelését. Egyik, sem vonhatja ki magát ezen feladat alól, mert mindegyiknek az a célja, hogy tanulóit úgy nevelje, hogy a magyar társadalomban nekik jutó helyet teljes vértezettel és kellő komolysággal betölthessék. Fokozottan áll ez a követelmény a középiskolára. Tanítványainak fokozottabb mértékben akar nyújtani erkölcsi tartalmat, magasabb műveltséget és szélesebb látókört. Ebben a követelményben van a kötelességteljesítésnek és az áldozatvállalásnak a magasabb foka is azzal a magyar társadalommal szemben, amelynek a vezetésében a középiskolát végzett egyének később részt akarnak venni. Az egyén és a …
Tovább a műhöz
A régi és az új iskola hívei vélt igazuk érdekében évek, sőt évtizedek óta hol kisebb csatározásokat, hol szenvedélyes vitákat folytatnak védelmi vagy támadó célzattal. Ez nem meglepő, nem is új, hanem természetes jelenség: szellemi téren folytatása annak a meg-megújuló, rendszerint szélsőséges harcnak, amelyben az egymásra következő, egymást felváltó nemzedékek, fiatalok és öregek, gyermekek és szülők egymással szemben állnak. Ez tehát rendjén is volna, mert a kultúra sem áll meg, hanem halad, halad és ezzel párhuzamosan az emberképzés eszközei és módjai is lépést igyekeznek tartani: új és újabb barázdákat húzni. Ám még a legelkeseredettebb háborúskodás is idővel — amikor „kitombolta" magát — nyugodtabb mederbe terelődik, amely a békés együttműködés útjait egyengeti. Az a benyomásunk, hogy ennek ideje számunkra is elérkezett: két kornak mesgyéjére érkeztünk, a vajúdáson immár túlestünk, az átalakulás folyamatban van, a vélemények kezdenek kikristályosodni és a kezdetbeli túlzásokkal szemben mintegy átmenetként innen és túlnan mindtöbben hangoztatják a tényeken alapuló megértés és megegyezés szükségszerűségét és lehetőségét. Így Szenes Adolf a szélsőségmentes munkaiskola hívének vallja magát, .mert az új iskola hívei túlbecsülték az iskola és a tanuló teljesítőképességét (I. A munkaiskola mérlege: A cselekvés iskolája 1934 -35, …
Tovább a műhöz
Már két éve annak, hogy a tank. kir. főigazgatóságaink megkezdték működésüket. Ezzel gyakorlati valósággá vált neveléspolitikánknak azon törekvése, hogy iskolahálózatunkat azonos nevelőszempontok irányítsák. Különösebb indokolás nélkül is könnyű belátni, vagy számba-venni azokat a közös vonásokat, amelyek úgy az általában művelő népiskolát, polgárit és gimnáziumot, mint a szakképzést adó tanonciskolát, kereskedelmit és tanítóképzőt irányítják, vagy irányítaniok kell, nemcsak érdekes, hanem szükséges feladat és megvannak a maga nehézségű. Elsősorban igen egyszerűnek látszik a kérdés megoldása, mert összes iskoláinknak egyetlen nagy közös feladata: a nemzet jövőjét — mondjuk szebb és jobb jövőjét — előkészíteni. Mindnyájunknak, minden hivatásos nevelőnek, közös törekvésünk, hogy a maga természete szerint fejlődő és a maga boldogulását kereső gyermek lelkébe beleplántáljuk és megerősítsük az élő, alakuló, sokszor összeroppanásig szenvedő nemzetszervezet jövőjének biztosítékait. Mondhatjuk: minden magyar gyermek 6—8—12 évig nevelőhatásunk körébe kerül, hogy fejlesszük testi-lelki erőiket, lépteiket irányítsuk egy olyan kis munkahely felé, ahol majd megtalálják a maguk kenyerét, örömét és küzdelmeiket, de egyúttal tudják és akarják mindnyájunk közös otthonát: a nemzetet szeretni és szolgálni. Röviden: Mindnyájan egy …
Tovább a műhöz
Bárki hallja is, amit mondani kezdek, bizonyosan egyetért vélem abban, hogy mostani éveink tele vannak sokféle nyugtalansággal s ez nem hogy enyhülne, egyre fokozódik. Ma az emberek nagy része nem tud bizakodva nézni a jövőbe, nemzetet pedig egyet sem látunk fenyegető veszedelem nélkül. Erről sokan úgy beszélnek, mintha az élet soha ilyen nehéz nem lett volna. Alig gondolunk a múltra, holott egyéni gondokban bőséges részünk volt régebben, a háború előtt is magunknak, még azelőtt elődeinknek — s tudjuk: örök emberi sors, hogy töprengés és vergődés, veszedelmek és veszteségek nélkül senki sem élheti le az életét. Aki mást állít, nem jár eléggé kinyitott szemmel és vége előtt dicséri a napot. — Tudjuk azt is, hogy a nemzetek sorsa is nagy ingadozások között halad örökké; a magyarság ezer év óta sokszor látta életét .nagy veszedelemben és sokszor szenvedett el súlyos időket. A mai állapotot tehát csak az vélheti egészen rendkívülinek, aki a történelmet nem ismeri s gyermekkora csendjében a vihar távoli jeleit, a mélységből fenyegető hangokat, nemzetek harcait és készülődését nem vette észre. Nyugtalanságra ok mindig volt. Igaz azonban, hogy most különösen sok van. Igaz az is, hogy az ember a maga korának bajait érzi s a múltnak bajaival nem vigasztalódik. Ma a nyugtalanság azért is nagyobb, mert ma már sokkal többen érzik meg nemcsak hol egyik, hol másik bajt, hanem a …
Tovább a műhöz
Schneller István (1847-1939) --- A Ferencz József Tudományegyetem neveléstudományi tanszékének nyugalmazott nyilvános rendes tanára január 24-én, 92. évében elhúnyt. E pillanatban csupán gyászunkat és kegyeletünket lehet kifejeznünk. Sokoldalú működésének, a középiskola belső életére, az egyetemi gondolat érvényesülésére és a nevelés-tudomány hazai fejlődésére tett hatásának részletes feldolgozása a magyar neveléstörténetnek és kivált a neveléstudomány történetének nevezetes feladata. A Boldogult nagy professzor ravatala előtt Imre Sándor, kolozsvári tanárságának legelső éveiben volt hallgatója, majd tanszékén Szegeden közvetlen utódja, a volt tanítványok nevében ezt a beszédet mondta: Mióta tudjuk, hogy jóságos arca nem fordulhat többé felénk, bennünk, sok évtized óta volt főiskolai és egyetemi hallgatóiban, ma sokféle munkát sokfelé végző emberekben, felébredt a régi-régi tanítvány. Felújult számtalan emléke ifjúságunknak, amikor Vele való találkozásunk életünket oly sok tekintetben meghatározta; — újra átéltük pályánk nehéz küzdelmeit, amelyekben igazlátása és megnyugtató szava annyiszor volt segítségünkre; — ismét megláttuk, hogy eszméink most is, bár napunk ismét hanyatlik, afelé vezetnek, amit hajdan az Ö élete és tanítása mutatott fel eszménynek kereső szemeink előtt. S amint így magunkat újból ott látjuk elő adásain a padokban …
Tovább a műhöz
A múlt évben a szakoktatás minden ágazatára vonatkozó tanügyi kérdésekkel foglalkoztunk. Jelen alkalommal ez oktatási területek közül szándékosan fordulunk először a mezőgazdasági felé. A tankerület területén lévő lakosság 607 %-a él az őstermelésből, ami az országos átlagnál 8 9 %-al több, viszont a mezőgazdasági érdekeket szolgáló iskolák száma még nem érte el egészen az országos átlagot. Tekintetbe véve e százalékos arányon fölül azt, hogy a telepítések, parcellázások, csatornázási és öntözési tervek valóraválása, általában a mezőgazdaságnak jelentősége ‘ezen a területen sokkal nagyobb, mint az ország több más részén, a mellett hogy szorgalmaznunk kell a mezőgazdasági érdekeket szolgáló intézmények számbeli gyarapítását, az oktatói munka területén is újabb és újabb gondolatokat kell termelni, módokat kell megállapítani, hogy iskoláink méltóan kapcsolódjanak be az egyetemes nemzetépítő munkába. Amikor a pozsonymegyei Szempcen a XVIII. század annyi érdekes tanügyi kezdeménye közül nálunk elsőnek létesült a Collegium Oecono-micum, a megnyitó ünnepélyen Valero Jakab piarista igazgató ünnepi beszédében többek között arról is szólott, hogy eddigi fiatalságunk alig tudott valamit a helyes gazdálkodásról. Tudatlansággal kezdte öröksége kezelését. Vannak nagy földterületek, amelyek egészen műveletlenek, mert a lakosok a maguk szorgalmával …
Tovább a műhöz
A kor, melyben élünk, a nagy nyugtalanság kora. Smuts tábornok, a délafrikai államférfi ezt úgy fejezte ki híressé vált metaforájában, hogy az emberiség elbontotta a sátrait és most útban van... nem tudni hová... Huizinga, a hollandi kultúrfilozófus, akinek a „Holnap árnyékában" című könyve magyarul is megjelent tavaly, ugyanerre a megállapításra jutott, csak más szavakkal fogalmazta meg azt: szerinte az emberi társadalom megszűnt sztatikus fogalom lenni és mainapság már az állandóan változó, a haladó jegyeit mutatja... Spengler pedig — az „Untergang des Abendlandes‘‘-ban — megszabta már ennek a haladásnak az irányát is; a mostani társadalmi rendszer, sőt az egész mostani kultúra egyenes irányban és nagy gyorsasággal halad azon nagy katasztrófák egyike felé, amelyeknek összesége a világtörténelem. Ha nem fogadjuk is el Spengler pesszimista álláspontját a végső kifejlést illetőleg, ha mindenünk’ tiltakozik is az ellen a gondolat ellen, hogy legyen egyszer egy idő, amikor mostani kultúránk épp olyan múzeumi objektummá vált, mint ma a Husvét-szigeti óriásszobrok építőinek, vagy az Inka-indiánoknak kultúrája, azért mégis kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a világ jelenlegi kultúrája, melynek igen nagy része éppen az európai szellem terméke, súlyos válságban van : a válságjelenségek túlságosan nyilvánvalóak ahhoz, hogy erőszakkal rémképeknek nyilváníthatnánk …
Tovább a műhöz
1941 április 3-án, egy tanítási órán, felelés és magyarázat között hallottam meg: Teleki meghalt. A döbbenet, a veszteségtudat és rémület sajátságos érzés-vegyüléke mellett, ami egyetlen pillanat alatt átsuhant rajtam, rögtön megvillant előttem szüntelenül visszatérő és sok-sok variációban hangoztatott gondolata: a földön minden egyéni, sem térben, sem időben vissza nem térő. S mi azon a napon azt az ember vesztettük el, aki legkifejezőbb megvalósulása volt saját gondolatának. Túlságosan rövid idő telt el a halál híré óta, semmint hogy rendezni tudnám magamban azt a rengeteg élményt, okulást, egyéni életsorsomba belenyúló hatást, államférfiúi tettet, politikai magatartást, könyvhalmazt, arckifejezést és a magyarság nemzeti horizonján ívelő pályafutást, ami mind-mind Teleki Pálra utal s amelyek mögött az Ember van, most már örökre megfelelve minden reá szegzett kérdésre s elvégezve most már mindazt a munkát, amire Isten elküldte közénk. A hangja, ez a különös magyaros-arisztokratikus hang, még a fülemben cseng; alig néhány hete a viszontlátásig búcsúzott tőlünk, egyenkint szólt hozzánk, akiket egyénileg választott ki munkatársaiul, nevünkre emlékezett és fejből mondott adatokat, a ködbe burkolt Dunára nézett aztán és elgondolkozott néhány pillanatig . . . Nem gondoltam volna, hogy utolszor látom. Valóban, minden oly közel van még s zavarban vagyok, mikor …
Tovább a műhöz
Kisparti János (1885-1942) December 23-án múlt egy esztendeje, hogy a Gondviselés kifürkészhetetlen akarata kiszólította körünkből Kisparti Jánost. Bármily hosszú volt azonban az esztendő és bármily terhes világrendítő eseményektől, nemcsak hogy nem halványította el lelkűnkben a megboldogultnak emlékét, hanem ellenkezőleg még elevenebb színekben rajzolta elénk emberi vonásait. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ma, egy esztendő múltán világosabban látjuk és fájóbban érezzük, mit veszítettünk Kisparti Jánosban, mint az elvesztés közvetlen bódulatában, Akkor csak általánosságban éreztük, hogy valami nagy emberi érték esett ki életünkből a nélkül, hogy az érték miségét és fajsúlyát közelebbről meg tudtuk volna jelölni. Ma már tudjuk, hogy az elveszített és soha vissza nem térő érték Kisparti János egyénisége volt. Hiszen minden emlék, benyomás, indítás és ihletés, ami személyével kapcsolatban lelkűnkben zsong, egyéniségéből fakadt és sugárzott belénk. Eszerint Kisparti János életművét és hatását elsősorban egyéniségén kell lemérnünk. Mert ő nem volt tudós a szó akadémikus értelmében : nem írt nagy tudós könyveket vagy mélyen szántó elméleti fejtegetéseket; de ugyanígy nem volt úttörő kulturpolitikus sem : nem állított fel új tanulmányi rendszereket, nem eszelt ki új iskolafajokat és nem szervezett új kultúrintézményeket. Rajta tehát sem …
Tovább a műhöz
Összes találat megjelenítve : 11