Keresés
További részletek
Összes találat megjelenítve : 4

Találatok


Nemzedékek mennek, nemzedékek jönnek. Mikor valaki egy emberöltőn át állhatatosan megtartja egy helyben a kathedráját, figyelemreméltó tapasztalatokat szerezhet, a patológiai alapon dolgozó pszichológia számára; sőt az atavizmus törvényeit is támogathatja valószínű adatokkal. Csak el-elnézzük évről-évre, a velünk szemben sorakozó tíz-tizenöt éves leányarcokat, melyek közt ismerős vonások meg-ujúlva tűnnek elő, ismerős alak, mozdulat és hang kíséretében. Emlékeztetnek az anyákra, kik gyermekéveikben szintén itt ültek előttünk, s szemükből mint nyitott könyvből olvashattunk. De nemcsak a külső kép ismétlődik, a szellemi képesség, tudományosan mondva: az agysejtek reflexmozgása sokszor szintén öröklöttnek látszik. Több esetben pedig hiába keresünk bármi hasonlatost, megmagyarázhatatlan természeti eltérések mutatkoznak a második ivadéknál. Igaz, hogy nemcsak az idő halad és nemcsak a nemzedékek váltják fel egymást, hanem a környezet, a társadalom is átformálódik és a szellemi tehetségek fejlődésére számtalan körülmény hat módosítólag. Jönnek elénk ikertestvérek, de az emberi szervezet úgy fizikai, mint pszichikai szempontból oly összetett, hogy két egymáshoz teljesen hasonló lényt, teljesen egyforma lelki minőséggel felruházva, találni nem lehet. A nevelés művészete éppen abban rejlik, hogy minden egyes individium lelki tulajdonságának a legjavát tudja …
Tovább a műhöz
A Mária Dorothea-Egyesület ez évi közgyűlésén nagy örömmel jelentette az egyesület elnöke gróf Csáky Albinná, hogy Magyarország hercegprímása, Vaszary Kolos bíboros, a Tanítónők Otthonába 12000 koronás alapítványt fizetett be. Ez alapítványból 10000 korona mindenkorra biztosítja egy munkaképtelen szegény tanítónőnek az Otthonban való ingyenes eltartását, 2000 korona pedig arra szolgál, hogy annak kamataiból az alapítványt élvezőnek apróbb szükségletei — ruházat, gyógyszerek, stb. — fedezetre találjanak. Ez a nagylelkű alapítvány, mely csak csekély töredékét teszi a nemes alapító által folytonosan osztogatott szeretet adományoknak, alkalmat szolgáltat nekünk arra, hogy Vaszary Kolos arcképét olvasóinknak bemutassuk, s az aranymiséjét ez év május 26-ikán ünneplő egyházfejedelemnek magasztos szeretetben eltöltött példás életéről háladatos szívvel megemlékezzünk. Vaszary Kolos azon nagyjaink közé tartozik, kiket az isteni gondviselés időről-időre azért adott a magyar nemzetnek, hogy életök nemes példájával nemzedékek erkölcsi megujúlását eszközöljék. Mert valóban gondviselésszerű előttünk az, hogy ma, midőn az emberek rideg önzése, kényelem- és pompaszeretése a nemzet minden rétegében kárhozatos méreteket kezd ölteni: az ország bíboros főpapjának szerény életmódjában rég letűnt századok nemes egyszerűsége sugárzik felénk.
Tovább a műhöz
Ezt éreztük a Rudolf-szobor leleplezésén, mely országos ünnepség keretében folyt le 1908. október 12-én a Városligetben. Arra az emlékezetes helyre állították a magyar királyfi szobrát, ahol 1885 május 2-án Rudolf, a trón örököse, ö felsége, a király jelenlétében az országos kiállítást megnyitotta volt. Akkor, tavaszszal a reménység ünnepelt; most ősszel az emlékezés! De mintha a természet enyhíteni akarta volna az ünnep mélabúját; fényes forró sugarakat lövelt a nap és színt, ragyogást adott a tájnak, a képnek! Mintha azt mondta volna a fájó sziveknek: Ne csüggedjetek! Az emlékezés erejéből új élet új reménység sarjad! «A múlt és jelen e szoborban szimbolikusan találkozik a jöi’övel!» hirdette az ünnepi szónok ajaka. A ragyogó őszi sugár is ezt a gondolatot éreztette meg velünk. Az a hitünk, hogy volt egy királyfi, nem is olyan régen, aki szeretett bennünket s a kit szerettünk, fájt nagyon s mégis kimondhatatlanúl jól esett magyar szivünknek és a múltból a jelen kapcsán a jövő felé irányította lelkeinket. Ezzel a hangulattal kezdődött a szép ünnep, amelynek a szomorúságát még az is megenyhítette, hogy íme hálásak is tudunk lenni; hogy itt van virágjával, virágjában a nemzet ifjúsága, mely a fiatal Rudolfnak hozta el hódolatát, mert az ö alakja legendás ifjúságban a múlandóság fölé emelkedett és így él a magyar szivekben! Nem volt abban a nagy …
Tovább a műhöz
Harangszót hallok, — a jövendő harangszavát. Templomot látok a távol messzeségben, — a magyar népműveltség templomát. Mindnyájan, akiknek lelkében él a vágyakozás egy szebb, boldogabb jövendő után, akiknek tudatában megfogant az erős hit a nagy, a mindent átható emberi műveltség erejében, — sóvárogva keressük a messzeségben az igazi emberi kultúra templomát. Templomot, amelynek kapui tárva-nyitva fogadnak mindenkit, férfit és nőt, ifjút és öreget, szegényt és gazdagot. Ahol a kultúra áldását élvezhesse mindenki, ahol az emberi művelődés eszközei ott vannak szabadon, hogy bárki is hozzájuk férhessen s használhassa a maga tökéletesítésére. Az emberi élet anyagi eszközei korlátozottak, a természeti javak csak alakilag változhatnak, mennyiségükben változhatatlanok. Az emberi műveltség javai ellenben végnélkül szaporíthatók. De kétségtelen, hogy egyfelől a műveltség javainak megszerzése végett anyagi eszközökre is van szükség, másfelől a közműveltség fokozódása a közgazdaság fejlődésének leghatalmasabb és legbiztosabb eszköze. A szellemi és gazdasági kultúra kölcsönös vonatkozásban állanak egymással. Az a közgazdasági és társadalmi föllendülés, amely nálunk az elmúlt évtizedekben végbe ment, nem volt eléggé reális, mert mindenáron minél többet akartunk termelni, és nem igyekeztünk azon, hogy előbb mélyreható alapos kultúra alá fogjuk minden …
Tovább a műhöz
Összes találat megjelenítve : 4