Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 2
Összes találat megjelenítve : 2
Találatok
Ezen év egyik nagyunk, a halhatatlan Széchenyi iránti kegyeletünk éve. Csoportosulni fogunk érczszobra körűl; illő, hogy szavait is a szokottnál nagyobb nyomatékkal újítsuk fel emlékezetünkben. Önöket első sorban az fogja érdekelni, vajon a nagy államférfi gondolkodott-e a nemzeti köznevelés ügyéről is? s minők voltak e tekintetben nézetei ? Előre is föltehetjük, hogy igenis gondolkodott; s hogy nézetei itt is emelkedettek és eredetiek lehettek. Nem is volt soha törvényhozó, nem igazi államférfi, kinek gondoskodását az, a mi minden jóllétnek, minden tökéletesbülésnek első alapja, kikerülhette volna. Hát még, a ki, mint Széchenyi, oly mélyen érezte nemzete sülyedését, s nemcsak, mint mások, egy két reformkérdést vetett fel, melynek szerencsés megoldásához kösse nevének minden dicsőségét; hanem, a ki népe megváltója, űjjá-teremtője akart lenni, s ki merte mondani a nagy szót: Magyarország nem volt, Magyarország még lesz!... A dicső elhunytnak naplói, mik nemzeti közkincscsé váltak, •egynél több lapot tartalmaznak, mely a köznevelés, különösen magyar népünk akkori neveltetésének hiányai s óhajtandó átalakítása feletti elmélkedésekkel van teli írva. Lássunk belőlök csak egynehányat. 1819-ben, Messinában, ezeket irja. «Ha egy nemzetet önvédelemre képessé, becsvágyóvá, dicsövé akarunk tenni, első, hogy legalább nagyobb részének kellő neveltetéséről …
Tovább a műhöz
E társulat érdemes elnöke, alapítója, — Péterfy tanár, tisztelt barátom pár héttel ezelőtt azzal lépett be szobámba, hogy egy nagy kérése van hozzám. Minő «nagy» kérése lehetne hozzám egy régi bajtársnak, a haza legszentebb ügye — az iskola, a köznevelés ügye körül velem, a már elaggottal, együtt buzgólkodott, s még ép erőben folyvást buzgólkodó hü napszámos társamnak ? — Csak annyi volt, hogy egy nagy tiszteletben részesítsen. Hogy ezúttal én legyek az, — más annyi érdemesb helyett, — ki a mai ünnepélyes alkalommal b. Eötvös József emlékét újítsam fel e körben. Hát, édes barátim, — igy szólítom önöket, mert e körben ha körültekintek egy sincs, kit egy közös jogczímnél fogva, barátomnak ne szólíthatnék, -— ha valaki éjjel jön hozzám s felver első álmomból, vagy ha délbe elszólít kis ebédemtől, akár ha ülésteremből hivat ki, vagy félbeszakít csendes tanulmányaimban, csak azért, hogy Eötvöst jöjjek, segítsek ünnepelni: kiugróm az ágyból, leteszem a kanalat, félreteszek mindent s jövök sietek, hogy ily hívásnak, melynél sürgösbet nem ismerek, engedelmeskedjem. Eötvöst ünnepelni ? Tehetjük-e azt elégszer? tehetjük-e hozzá méltóan ? Leróhatjuk-e csak felét is mindig növekedő tartozásunknak? kimeríthetjük-e mind ama jogczímeket, melyek alatt ily munkában buzgólkodunk ? Eötvöst ünnepeljem ! De melyiket? kérdem. Mert én legalább …
Tovább a műhöz