Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 5
Összes találat megjelenítve : 5
Találatok
A mai ünnep hivatalos gyászünnep. Megtartásának kötelezettsége legfelső hatóságunk rendeletéből származik. De talán soha semmiféle hivatalos gyász sem fakadt annyira a szívből, mint a mai. Nem csak a hivatalos rendeletnek, szivünk benső ösztönének, a legigazabb hódolat és kegyelet érzésének teszünk eleget, midőn Erzsébet királyné áldott emlékezetét a mai napon nevének ünnepén — hálás szívvel felujítjuk. Erzsébet királyné emléke különben is ott él kitörülhetet-lenül, elfeledhetetlenül mindnyájunk lelkében. Nem érezzük-e mindnyájan, hogy nevének említésénél imádság kél a szívben, áldás fakad az ajkon? Nem alakult-e az ő képe mindnyájunk előtt egy szentelt fogalommá ? mely sok nehéz órában felemel és megvigasztal, az emberiség nemesebb, jobb természetébe vetett bizalmat erősítve meg bennünk. Hisz a legkisebb is közületek kisleányok, ha mesebeli szép királynéra, jó királynéra akar gondolni, csak azokat a kedves emlékképeket idézi fel képzeletében, melyekkel előtte Erzsébet királynét magasztalták s melyeket róla annyi szeretettel őrzött meg szívében. Mert csakugyan mesébe illő szép és jó királyné volt ő, kinél szebbet, nemesebbet a költő képzelete sem alkothatott. S ha történetírásunk tanúságot nem tenne róla, a jövő nemzedék az ő megdicsőült alakját valóban a költői fantázia teremtésének tarthatná: hisz költők soha több szeretettel …
Tovább a műhöz
Nem régen egy magánlevélbe volt alkalmam bepillantani, mely reám oly nagy hatást gyakorolt, hogy legnagyobb részét lemásoltam, s nagyon örülnék, ha szélesebb körben ismertethetném. E levélnek annál nagyobb súlya van, mert írója, ki nagy tapasztalatait és érdemeit a tanítónői pályán szerezte, nem is gondolta, hogy sorai valamikor nyilvánosságra jutnak. Egy ismerősének írta levelét, ki egy nagy lelkű hölgy azon tervét közölte vele, hogy Magyarországon művelt nők számára ápolónői iskolát szándékozik teremteni. A kérdéses levélben a következőket olvashatjuk: «Igazán nagy jótétemény volna, ha a betegápolónői intézmény nálunk is rendeződnék, mert tény, hogy a betegápolónői hivatás színvonalát csak akkor lehetne emelni, ha művelt hölgyek is mennének erre a pályára. Nálunk azonban minden nehezebben megy, mint máshol, aminek oka a mi sajátlagos társadalmi viszonyainkban rejlik. Magyarországon még mindig sokkal nagyobb szerepe van a külsőségeknek, mint a munkának. Kevesen állanak azon erkölcsi és szellemi magaslaton és kevesen birnak oly tág látókörrel, hogy a munka ideálizmusát fel tudják fogni, s azt meg tudják látni a sok üres külsőség mellett, melynek fénye a szemeket elvakítja. A mi társadalmunk igen gyakran több elismerést és tekintélyt ad annak, aki nem dolgozik, de külsőleg fényes életet él (igen gyakran adósságra), mint annak, ki munkájával egy szép …
Tovább a műhöz
A teremtő fantázia nem tud olyan megrendítő tragédiákat kigondolni, mint aminővel az élet az emberi szivet megremegteti, bánatba dönti. Ezt éreztük mindnyájan a «nagy mesemondó» ravatalánál, az Akadémia komor gyászban pompázó oszlopcsarnokában alig 14 nappal azután, hogy örömtől és büszkeségtől dobogó szívvel «dallal és virággal» ünnepeltük őt a fővárosi Vigadó dísztermében tartott fényes jubileumi ünnepen. Dallal és virággal köszöntöttük akkor, midőn Kozma Andor gyönyörű költeménye nyitotta meg s a magyar asszonyok babérágas hódolata fejezte be a legnépszerűbb magyar író meleg, őszinte szeretetet sugárzó ünneplését, melyben a koronás királytól, — aki a Szent István-rend kiskeresztjét adományozta — az egyszerű munkásemberig, — aki a lakatosműhelyek üdvözletét hozta el — osztozott a nemzet minden rétege s melynek visszhangja az őszinte öröm érzésében rezgett át az egész magyar hazán. Csaknem egy esztendeig készült a magyar nemzet erre az ünnepre. Készült olyan igaz lelkesedéssel, mely az ország minden részében, minden irodalmi vagy közművelődési egyesületben kiváltott, már a Kisfaludy-Társaság május 16-án tartott országos nagy ünnepe előtt is, egy egész sereg helyi «Mikszáth-ünnepet», melyek mind jobban és jobban élesztették és fejlesztették a lelkesedés közös szent érzését. így történt, hogy a pünkösdhétfői jubileum fényét és …
Tovább a műhöz
Midőn ma folyóiratunk harmincnegyedik évfolyamát lezárjuk, a köszönet meleg szavaival fordulunk mindazokhoz, akik minket e hosszú, küzdelmekben és eredményekben gazdag idő alatt munkájukkal és érdeklődésükkel, tanácsaikkal és bátorításukkal, anyagi és szellemi javaikkal támogattak, megsegítettek.
Akkor indítottuk meg folyóiratunkat, mikor a nőnevelés ügyének, a folyóiratunk köré csoportosuló kicsiny társaságon kívül, más irodalmi művelője még nem volt, s mikor a nő-kérdésnek sem volt rajtunk kívül egyetlenegy sajtóorganuma, sem. Nőnevelésügyi folyóiratunk ma sincs több, noha a nőnevelésügy irodalmát művelők száma azóta örvendetesen megnövekedett. Örömmel és büszkeséggel mutathatunk rá, hogy nő-nevelésügyünk eme munkásai közül nem csak azok maradtak hívek hozzánk, kik kezdettől fogva mellénk állottak — itt csak az elmúlás okozott pótolhatatlan veszteségeket, — hanem a fiatalabb tanítói és írói nemzedék is velünk van, és megszólaltatja hasábjainkon a nőnevelés legújabb, legmodernebb eszméit is, újabb, eddig műveletlen irányokai jelölve meg a nemzeti munkára.
A nőnevelés ügye mellett gondosan figyelemmel kiséri ma is folyóiratunk a nőkérdés és nőmozgalom újabb törekvéseit is, noha itt a jelentékenyen megnövekedett munkát a később keletkezett folyóiratokkal már megoszthatja. Ha új irányokat folyóiratunk e részben nem is tör, rajta van, hogy …
Tovább a műhöz
A világháború nemcsak a hősöknek, hanem a hősnőknek is korszaka. Sok-sok ismeretlent avatott hősökké a nagy idők
küzdelme s ragyogó üstökösökké gyullasztotta ki különben igénytelen, de nagy áldozatokra kész lelküket. Vannak vitézségi
éremmel kitüntetett leányaink, távirda-hivatalnoknőink, kik, mikor az ellenséges gránátok beütöttek a telegráf- és telefon-állomások mellett, úgy, hogy a férfihivatalnokok távoztak, kitartottak helyükön s csak akkor vonultak vissza, mikor megkapták a felváltási parancsot. Vannak 15 éves Jenoch Rózáink, kik az ütközetekben, mikor a sebesültek ápolása szünetelt, szüntelen a tűzvonalban forogtak, hogy katonáinkat legalább vízhez juttassák. Vannak, kik férjük oldalán fegyvert viselnek s mint közkatonák küzdenek s mindezeket bátran nagy kötelességek önkénteseinek hívhatom, kik mind azért bátrak s hősök, mert nagyon szeretnek. A szerető és áldozatkész hősiesség ez idejébe — mondhatnám a maga idejébe — esik egy hőslelkű asszonynak halála, kinek emlékét ma üljük; de ki nem üstökösként jött s ment, hanem biztató csillagként sokáig ragyogott a hősies s áldozatkész szeretetnek egén, kit nem nagy szenvedélyek eruptiv hatalma, hanem a «szeretet, az erő s a fegyelem lelke» emelt fel oda, kinek lelke nem faji ösztönök világégéséből kipattant szikra gyanánt égett el, hanem hosszú évek kitartó munkájában s nagy kötelességek …
Tovább a műhöz