Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 5
Összes találat megjelenítve : 5
Találatok
Minden nevelésnek a mint legelső, úgy legtermékenyebb alapja — a házi nevelés; ennek egyedül biztos tényezői pedig — magok a szülök. Súlyos, áldozatos, de másra nem hárítható kötelem ez, maga, a természet által fűzve az anya s az atya nevéhöz. Egyik legszentebb hivatásuk azért, hogy magzatjuk első nevelését közvetlenül vigyék, vagy legalább vezessék. Főfő családi, hazafiúi s emberi érdekök kivánja azt tőlük, kik gyermekökben adnak önmagoknak örököst, a később nemzedéknek embert, a hazának polgárt. A családban tehát az atya lészen az gyermekére nézve, mi az ég a földre nézve, — a világító és fentartó; mit kiváltkép abban valósít meg, ha az anyai szeretet gyöngédségeit tanácsaival szabályozza, gyöngeségeit szigorával mérsékli, gondjait s fáradalmait pedig részvéttel megosztja. Az atya bölcsesége és segédkezése az egyik házi nemtő, ki a gyermek-élet gyönge növényzetét megóvja a romlás mérges fuvalmaitól.
Mivel mégis az anya, gyermeke oldalán, ennek első védangyala, pár levéllel többől fog állani az ő nevelői vezérkönyve, — de koszorúja is. Az ő hivatása éjjeli-nappali gondjainak közvetlenségével, anyai szivének egész szerelmével vinni gyermeke első nevelését, — de bölcs anyai szerelmével, mely fölött higgadt értelme viraszszon. Az anyai szeretet természetes, mint a nap melege; de hogy jótékony is legyen, nem szabad égetnie ... S az …
Tovább a műhöz
A folyó iskolai év elején megnyitották a budapesti II. kerületi tanítónőképzőben a külön nevelőnőképző tanfolyamot és e kérdést igy az elméleti vitatás hánykódó hullámairól a valósulás biztos révébe vitték. De a nevelőnőképzés ügyének megbeszélését azért mégsem tartom fölöslegesnek, annyival is kevésbbé, mert még magát ez intézet létjogát is védelmezni kell a nem épen üres tagadás ellenében. Sőt mi több, merev tárgylagossággal, a nevelési tudomány szempontjából tekintve a dolgot, alig akad ember, a ki kénytelen ne volna elismerni, hogy a tanitónőképzök mellett nincs helye a külön nevelőnőképzőknek, mert a ki beválik tanítónőnek, az beválik nevelőnőnek is, a kit a tanítónőképző arravalónak és képesnek itél a tanítóságra, azt képesnek itéli a nevelőségre is. Ámde a nagy közönség máskép vélekedik, mert más fogalma van a nevelésről. Szerinte a jó nevelés nem egyéb, mint az a viselkedési mód, a melyben az igazán mívelt lélek külsőleg nyilatkozik. A nagy közönség, mint sok egyébben, felcseréli a lényeget a jelenséggel, az okot az okozattal. Publicus úrnak, de különösen Publi-cusné asszony ő nagyságának, persze fogalma sincs arról, hogy, a mi neki oly annyira imponált, az igazán mívelt ember viselkedési módja, csak külső jelensége, kisugárzása az öszhangzatosan kimí-velt léleknek. Maga szellem nélkül szűkölködvén, nem sejdíti e …
Tovább a műhöz
Ha az államférfi egy és más tekintetben sajnálattal tekint is vissza a mult (1872—75) országgyűlés mulasztásaira : a kor művelődésének történetirója a tanügy terén is mutathat föl előhaladást. Megemlíti bizonyára a Ludovica Akadémiát, a mely feladatául tűzte, alkalmas tiszteket képezni a honvédségnek. Megemlíti, hogy a szegény vakok intézetét ez időben vette az ország gondjai alá. Rámutat a díszes könyvtári épületre, az egyetemi ifjúság és tanári kar önművelésének e kényelmes csarnokára. Mig a fővárosban az egyetemi építkezésekkel a fensőbb elméleti és gyakorlati oktatás alkalmasabb helyiségeket nyert: tul a Királyhágón a tudományoknak egy uj magyar egyeteme kezdette meg üdvös működését, versenytársa egykor, hasonló viszonyok közé állítva a fővárosi magyar királyi egyetemnek. És ha nem létesült a középoktatás teljes szervezése, az a határozat, mely megengedte, hogy az eddig hatosztályu reáliskola két uj osztálylyal toldassék meg, nagy reformot jelöl e középiskolánk tantervében. Lehetővé lön azzal téve mind a tudományoknak, az ifjak túlterhelése nélkül, alaposabb tanitása, mind az irodalmi képezés fejlesztése. Elmondja továbbá a történetíró, hogy bármily súlyosak voltak a pénzügyi viszonyok, a népoktatásra megajánlott összegek számos uj iskola keletkezését és fölszerelését tették lehetségessé; s hogy a midőn a létezőnek föntar-tása is …
Tovább a műhöz
Ezen év egyik nagyunk, a halhatatlan Széchenyi iránti kegyeletünk éve. Csoportosulni fogunk érczszobra körűl; illő, hogy szavait is a szokottnál nagyobb nyomatékkal újítsuk fel emlékezetünkben. Önöket első sorban az fogja érdekelni, vajon a nagy államférfi gondolkodott-e a nemzeti köznevelés ügyéről is? s minők voltak e tekintetben nézetei ? Előre is föltehetjük, hogy igenis gondolkodott; s hogy nézetei itt is emelkedettek és eredetiek lehettek. Nem is volt soha törvényhozó, nem igazi államférfi, kinek gondoskodását az, a mi minden jóllétnek, minden tökéletesbülésnek első alapja, kikerülhette volna. Hát még, a ki, mint Széchenyi, oly mélyen érezte nemzete sülyedését, s nemcsak, mint mások, egy két reformkérdést vetett fel, melynek szerencsés megoldásához kösse nevének minden dicsőségét; hanem, a ki népe megváltója, űjjá-teremtője akart lenni, s ki merte mondani a nagy szót: Magyarország nem volt, Magyarország még lesz!... A dicső elhunytnak naplói, mik nemzeti közkincscsé váltak, •egynél több lapot tartalmaznak, mely a köznevelés, különösen magyar népünk akkori neveltetésének hiányai s óhajtandó átalakítása feletti elmélkedésekkel van teli írva. Lássunk belőlök csak egynehányat. 1819-ben, Messinában, ezeket irja. «Ha egy nemzetet önvédelemre képessé, becsvágyóvá, dicsövé akarunk tenni, első, hogy legalább nagyobb részének kellő neveltetéséről …
Tovább a műhöz
Ígéretem szerint cselekszem s nem várakoztatlak sokáig, hanem megírom a körödben s kiváltképen pedig évi vizsgálatod alkalmával szerzett tapasztalataimra vonatkozó nézeteimet, miután azokat élőszóval nem közölhettem veled a mult héten, a midőn ép oly váratlanul tovább kellett utaznom, mint a milyen véletlenül történt városkátokban való megjelenésem. Levelemben sok meglepőt, több talán reád nézve kellemetlen igazságot kell veled közölnöm; készülj el azok befogadására! Ha pedig nem volnál oly hangulatban, melyben megbírod az őszinte szót — úgy tedd félre e lapokat s olvasd el azokat alkalmas időben. Vannak az emberi életben pillanatok, a melyek épen nem arra valók, hogy szemébe nézzünk az igazságnak! — Némely ember élete csupán ilyen pillanatokból áll. Az ily emberek a legboldogta-lanabbak, bár látszólag jól érzik magukat. Ki az igaz szót nem szereti, kedveli az ámítókat s maga is hízeleg, hogy mások is sima szókkal traktálják; — de azért még sincsen nyugodt pillanata. Nem hisz senkinek s nem is bízhatik még magában sem. — Örökös nyugtalanságban él, a csalódások lánczolatát ugyan megunja ; de felébredni nem mer, nem akar. — Vergődve éli napjait, melyek ujabb és ujabb oly kellemetlen helyezeteket szülnek számára, a melyeknek eltakarása nehéz kínos kimerítő munkával jár; mert az ember alaptermészeténél fogva csakis az őszinteségben, az igazmondásban talál …
Tovább a műhöz