Magyar
EnglishKeresés
Találatok
Ez előtt egy esztendővel, 1891. nov. 30-án szakította meg a halál Hunfalvy Pál hosszú életének nemes munkásságát s a magyar nemzet java gyászba borulva siratta meg benne egyik valódi tudósát, a ki az európaiságot erős nemzeti érzéssel párosítva működött félszázadon át Akadémiánk nagyjaival karöltve, a kik közül Gyulai Pál, az elhunyt nagy férfiú érdemeit imígy méltatta a ravatalnál: «Megalapította az újabb magyar nyelvtudományt, a magyar összehasonlító nyelvészetet, melyet tanítványaival mind végig folyvást mívelt és e nyelvészet segélyével megvilágította nemzeti multunk nem egy homályos helyét s új szempontokkal és új igazságokkal gazdagította történelmi irodalmunkat.» «Mint a humanizmusnak kiváló képviselője, minden iránt érdeklődött, a mi emberi; bölcseségét emberszerető szive táplálta. » «Közéletünknek szilárd fér fia volt, a ki nehéz megpróbáltatásokat élt át; de mindig hű maradt magához, s ha kellett, épen olyan bátran felszólalt a kormány, mint a nemzet tévelygései ellen.» Kétségtelen, hogy kevés embernek jut osztályrészül az ily felmagasztalás; de hogy Hunfalvyt méltán megillette Gyulai Pálnak ez az egyszerűség fenséges vonásaival megalkotott remek jellemzése ós dicsőítése, arról mindenki azonnal meggyőződhetik, ha a nagy tudós életrajzából a következő néhány adatról tudomást vesz. Hunfalvy Pál 1810-ben született Nagy-Szálókon …
Tovább a műhöz
Asszonyom! Czikket kíván tőlem, a tanítónőket és a kisdedovó-nöket képző-intézetek egymáshoz való viszonyáról. Igaza van : az óvóképzés szervezése és a tanítónőket képző-intézetek tantervének szintén napirendre került módosítása elodázhatatlanná teszi a nő-képzés e két intézete közt való szerves vagy külső kapcsolat, egyesítés vagy merev elkülönítés vitás kérdésének szakszerű tisztázását, mielőtt döntő elhatározásra kerülne e fontos ügy a kormánynál. Hogy a tárgyalásban részt juttat kegyed kisdednevelőnek is, már ez magában tanúsítja a «Nemzeti Nőnevelés» helyes állásfoglalását, mely a kisdedóvónő- és tanítónő-képzés közt nem ellentétet, csak fokozati különbséget keres. Ezen az alapon a nevelő és oktató irány művelői testvériesen találkozhatnak; én is, ki a tanításnak csupán módszerével — az inductiv foglalkoztató tanításmóddal — bíbelődtem nyilvánosság előtt, tulajdonképpen pedig a nevelés törvényeinek vagyok olyan a milyen kutatója, én is habozás nélkül sietek találkozóra a kisdedóvónő- és tanítónőképzés kereszt-útján.
Tekintélyes szakférfiak kívánják, (hogy szakértő hölgyek is csatlakoznának hozzájuk, alig hiszem), hogy a kisdedóvónő-képzés szerves összeköttetésbe kerüljön a tanítónő-képzéssel. Nevelésoktatási érveket nem hallottam fölemlegetni ez álláspont támogatására ; de azt igenis …
Tovább a műhöz
A Mária Dorothea-Egyesület, melynek fejlődése örömmel és büszkeséggel töltheti el minden magyar tanítónő szívét, február hó 21-én tartja ez évi közgyűlését. Milyen jelentősége van ez egyesületnek a tanítónők anyagi, erkölcsi és szellemi érdekeinek előmozdításában már ma, s milyen jelentősége lehet még a jövőben, ha fejlődésének eddigi irányát és arányait megtartja: azt mindenki felismerheti, ki az egyesület évi jelentésébe bepillant. Közöljük ez évi jelentést egész terjedelmében, mint biztató zálogát annak, hogy a magyar tanítónők képesek a társadalom jobbjainak támogatásával nem csak saját közös érdekeik, hanem a magyar nőnevelésügy javára is lelkes, hasznos és tiszteletreméltó munkát végezni. E munkának szép és biztató eredményeit magyar tanítónő nem hallhatja anélkül, hogy annak részesévé lenni ne kívánna, s azt hiszszük, nincs messze az az idő, midőn minden magyar tanítónő mint az egyesület tagja segít megsokszorozni a buzgó kezdeményezők munkáját. Azt fogja ez jelenteni, hogy a magyar tanítónők közt a magyar nőnevelésügy javára kamatozó, öntudatos, lelkesült közszellem van. A választmány évi jelentése a következő: «Mélyen tisztelt közgyűlés! Egy évvel ezelőtt, midőn a Mária Dorothea-Egyesület hatodik évi rendes közgyűlése elé beterjesztettük évi jelentésünket, annak a reménynek adtunk kifejezést, hogy egyetlen év …
Tovább a műhöz
«Boldogságra születtünk, nélküle halunk meg», miért van ez? «árnyékát űzve előle futunk.» Mi a boldogság ? üres szó csupán ? melyet az emberi nyelv már évezredek előtt megfelelő fogalom nélkül csupán a légből kapva alkotott ? Lehetséges volna-e ez ? De hát hol van a boldogság? hol vannak? milyenek a boldog emberek? Hogy van, hogy kell boldogságnak lenni, azt bizonyítja a századok óta fennálló emberiség, mely e fogalmat minden nyelven kifejezni törekedett, s magát a boldogságot elérni vágyva, azt úgy szólván életczélúl tűzte ki. * Sokan fognak emlékezni olvasóink közül arra, hogy e czikk irója, Fodor Janka, a tanítónők otthonában élő vak tanítónő. A magyar irodalomban tudtunkkal a legelső eset ez, hogy egy teljesen vak nő irodalommal foglalkozik. Fodor Jankának egyik legelső kísérlete ez. Eddig összesen két más dolgozata jelent meg nyomtatásban, egyik a «Népnevelők Lapjá»-ban, egy, a tanitónők otthonában élő nő múltjáról szól, természetesen költői szabadságokkal; a másik a «Divatsalon»-ban a szeretetről, mint a szellemi élet napjáról. Nem érdektelen megjegyeznünk, hogy a vak írónő tárgyainak megválasztásában bizonyos fokig saját lelki életét festi; világtalan, keresi a napfényt s a szeretetben és boldogságban találja fel. S biztosíthatjuk olvasóinkat, hogy midőn a MD. egyesület tanítónői szakosztályának febr. 19-én tartott ülésén Berta Ilona …
Tovább a műhöz
Mélyen tisztelt hölgyek és urak! Majd hogy úgy nem kezdtem : szegény hölgyek! Mert hogy mindjárt eleve tisztában lehessenek az állásponttal, melyet én a nő társadalmi helyzetének kérdésében elfoglalok, már bevezetésképen fölemlítem, hogy bizony a nő a legrégibb időtől fogva máig is minden népnél sokkal alárendeltebb állást foglal el, mint a milyenhez rendeltetésénél fogva tényleg joga van. A nemzetek történelme, annak minden egyes lapja mind e mellett bizonyít.
Az Énekek éneké-ben, a kelet költészetének emez egyik leggyönyörűbb termékében, melyet pedig háromezer év előtti fantázia sugallott lánglelkü költőjének, bámulatos emlékét bírjuk annak a mélyen érzett hódolatnak, melylyel a férfi áldozott a női ideálitásnak; de azért a valóságban a nő épen nem volt férjének egyenjogú élettársa. — És Görögországban és Rómában, a klassikus ókor ezen két legműveltebb nemzeténél ? A nő rabszolga volt; rablás vagy vevés tárgya. Pedig a mythologia az istennők mythoszában nem ösmer rangkülönbséget férfi és nő között; Jupiter mellé odaállítja Junot, Apollo mellé Minervát és Aphroditében megteremti az örök szerelem ós szépség mintaképét — «a ki ha csak mosolyog, már gyönyörtől reszket a menny és a tengeri). Igazán gyönyörű mythologia! Bámulatos ideálizálása a női szépség lebilincselő hatalmának! De milyen ellentét a nő visszás helyzete a …
Tovább a műhöz
Nagy nap az, melynek emlékére ma ünnepet ül az egész magyar nemzet. Ünnepet ülünk, a melyen szívünk hangosan földobog az örömtől, hálától és büszkeségtől, s lelkünket eltölti a jövőbe vetett erős hit és törhetetlen bizodalom.
Ma huszonöt esztendeje, 1867-ben, június 8-dikán tették szeretettel övezett királyunknak, I. Ferencz Józsefnek fejére szent István koronáját. Es ez a koronázás több volt ama koronázásoknál, a melyekkel királyaink az alkotmány értelmében trónjukat elfoglalják. Több volt egyszerű királyavatásnál, a mely megadja az uralkodónak hatalma törvényességét s leköti számára az alattvalók hódolatát. Ez a koronázás ünnepies megszentelése volt az egész világ színe előtt a magyar király és magyar nemzet kibékülésének. Ez a nap egy régi korszakot zárt be s egy új korszakot nyitott meg a magyar történetben. A felkent király halántékára helyezett szent korona e napon régi fényében tündökölt ismét. Fényességével a feledés árnyékába borítván a közelmúltat, messze bevilágította a jövő igéretföldjét. A feledés meg az okulás kettős ívü hídján vitt át az út a ki-béküléshez. Ama százados harczok miatt, a melyeket a hazáért és szabadságért kellett végig küzdenünk, nem erősödhettünk meg a hatalomban, nem gyarapodhattunk az anyagi jólétben, nem emelkedhettünk a műveltségben úgy, mint szerencsésebb nyugoti szomszédaink. A régi …
Tovább a műhöz
A leánynevelés kérdésében nálunk még meglehetősen eltérő nézetek uralkodnak. Mondhatnám azt is, hogy pártok vannak, mint akár a politikában. Először is ott vannak az ósdiak, kik azt tartják, hogy a tudás egyáltalában csak a férfiaknak való; a leányoknak veszedelmes, mert mihelyt írni tudnak: szerelmes leveleket írnak, s mihelyt olvasni tudnak: regényekbe bolondulnak. Szemben állanak ezekkel a radikálisok (szélsők) a nőemanczipáczió hívei, kik úgy képzelik, hogy a nők a férfiak «átkos kormánya» alatt nyögnek, holott aránylag még tehetségesebbek, mint ezek, — tehát eljött az ideje, hogy a nő, a ki eleddig amolyan «melléknév» számba esett, «főnévvé» promoveáltassék. E párt emberei arról ábrándoznak, hogy a jövő században az összes hivatalok, politikai életpályák a nők kezébe jutnak. Ha valaha ez a fantazmagória megvalósulna, a természet törvényei szerint csak rövid ideig tarthatna. A nők úgy járnának, mint a tündérmesebeli herczegkisasszony, a ki azért szerencsétlen mindenben, mert keresztelőjekor királyné-anyja elfelejtett meghívni egyet a tündérek közül. És ez a tündér, a kit elfelejtettek meghívni emanczipácziójuk keresztelőjére, a tündérek közt a leghatalmasabb; neve: Természet s parancsainak az egész világ engedelmeskedik. Jaj a nők jogai harczosainak, ha elfelejtenék e tündér tanácsát előre kikérni.
Harmadik csoportba tartoznak a mérsékelt haladók, …
Tovább a műhöz
A tanítással foglalkozó nők között a zenetanítónők helyzete a legkedvezőtlenebb. Evekig tartó megfeszített munkássággal szerzik meg képesítésüket, s jövőjük mégis csak oly bizonytalan, mint a nevelőnőké, vagy bonneoké; sőt keresetük sok esetben még bizonytalanabb. Legnagyobb részben óraadással keresve kenyerüket, naphosszat lótnak-futnak s a csekély óradíjazásból, mely városokban leginkább csak a téli időkre biztosított, alig képesek megélni; munkaképtelenségük esetére félretenni pedig csak a legritkább esetben áll módjukban. A munkaképtelenség pedig természetszerűleg korábban áll be náluk, mint a többi tanítónőknél. Foglalkozásuk, mely folytonos tanulmányozást és gyakorlást követel, ideg-és testi-erőt egyaránt nagy mértékben romboló munka még akkor is, ha a rosz téli időben az órák adása közben befutott nagy távolságokra fordított idő- és erőveszteségeket nem veszszük is figyelembe. A nyilvános iskoláknál működő tanítónők idővel nyugdíjat élvezhetnek, a nevelőnők évi munkára szerződnek s elbocsátás esetére kedvezményeket köthetnek ki maguknak : a zenetanítónő óradíjai a legközelebbi hónapra, hétre, napra sincsenek biztosítva s munkabérük megállapításánál a megegyezésnél, az «alkuvásnál» rendesen ők húzzák a rövidebbet. így történik, hogy a fővárosban százával vannak zenetanítónők, kik 50, 30, sőt 20 krért is adnak órákat; …
Tovább a műhöz
TARTALOMMUTATÓ A NEMZETI NŐNEVELÉS XIX. KÖTETÉHEZ
Tovább a műhöz
TARTALOMMUTATÓ A NEMZETI NŐNEVELÉS XX. KÖTETÉHEZ
Tovább a műhöz
Mélyen t. Szakosztály! * Legelőször is ünnepélyes köszönetet kell mondanom a «Mária Dorothea-Egyesület nemes buzgalmú Szakosztályának azért, hogy nekem ezen előadás tartására alkalmat nyújtanak. Ezáltal azon, hazánk művelt társadalmában mái-rég kultivált eszmét, a mely a közpályákon a nők munkakörének kiszélesbítését czélozza, egy újabb női foglalkozás ajánlásával oly körben lehet szóvá tennem és ismertetnem, a hol oly kiváló erélyű és képzettségű, nemkülönben a társadalmi életet vezérlő eszméktől áthatott lelkületű nők vannak, kik, ha az én, a hazai viszonyokkal mérlegelő s a gyakorlati élet követelményeit figyelmen kívül nem hagyó tervezetemet elfogadhatóknak találnák, esetleg annak zászlóvivői lehetnének. Én ugyanis ez év január havában, az akkori kultuszminiszter, nm. gróf Csáky Albin és Hieronymi Károly, jelenleg is belügyminiszter, urakhoz azonos szövegű memorandumot adtam be, a melyben, hivatkozva arra, miszerint a nők számára a gyógyszerészi, sőt az orvosi pálya is jó ideje, hogy nyitva áll Franczia-országban, 1870 óta Hollandiában, 1876 óta Angolországban és Belgiumban s még régebben Sveiczban, kifejteni igyekeztem, hogy egyelőre czélszerű volna nálunk is a nőket gyógyszertárakban mint segédmunkásokat alkalmazni, mely foglalkozásra azok a szükséges elméleti s előzetes gyakorlati ismereteket, az általam tervezett tanterv-javaslat és …
Tovább a műhöz
Örömünnepet ülni gyűltünk össze. Ünnepet szentelni hazánk legnagyobb élő költőjének, a nemzet nagy tanítójának, 50 éves írói működésének jubileumán. Midőn ezt teszszük mi is, e népnevelési intézet tagjai, részt akarunk venni abban a közörömben, mely e napokon, a Jókai-ünnep napjain, az egész magyar nemzet szivét megdobogtatja. Jókairól, az ő életrajzának főbb mozzanatairól, müveinek osztályozásáról s esztetikai értékéről s több efeléről sokszor van szó évről-évre ez intézet falai közt; ma nem erről, hanem az ő írói működésének eredményéről, az ő költészetének a magyar nemzetre gyakorolt hatásáról óhajtok röviden szólani, s közben-közben meg fogom öt magát is szólaltatni a mondandók megvilágosítása czéljából. Honnan ez országos közöröm ? Honnan az, hogy e nemzet, mely a múltban nem becsülte meg eléggé irodalmi nagy embereit, most országszerte irodalmi ünnepet ül nagy írója tiszteletére ? Honnan van az, hogy e napokban, elkezdve a kunyhók szegény népétől fel egész az uralkodóház fenséges tagjaiig, e hazában rangkülönbség nélkül mindenki kifejezni siet kegyeletének érzését egy író iránt? Honnan van az, hogy hazánk nem magyarajkú községei, testületei közül is nem egy siet most megszerezni Jókai Mór munkáinak ünnepi kiadását ? Honnan van, hogy a művelt külföld koronás költői, írói, sőt egy szomszéd állam fejedelme is részt …
Tovább a műhöz