Keresés
További részletek
Összes találat megjelenítve : 7

Találatok


A csontig hatoló hidegtől űzve Mercy Griggs lovaglópálcájával végigvágott a kanca hátán. A ló megszaporázta lépteit, könnyedén húzta a szánt a keményre fagyott havon. Mercy még mélyebbre bújt fókaprém kabátja magas gallérjába, muffja belsejében szorosan összekulcsolta a kezét, így próbált védekezni a sarkvidéki hideg ellen. Szélcsendes, tiszta nap volt, fakó fénnyel. A téli röppályájára kárhoztatott nap csak üggyel-bajjal tudta megvilágítani a kegyetlen New England-i tél szorításába zárt, havas tájat. A kopár fák törzse még déltájban is hosszú, lilás színű árnyékot vetett, északi irányban. A szétszórt tanyaházak kéményei fölött hatalmas, mozdulatlan füstgomolyagok terpeszkedtek, mintha a füst azon nyomban megfagyott volna a sarki égbolt jeges kékjében. Mercy már majdnem fél órája úton volt. A Royal Side-i Leach's Hill lábánál lévő otthonától délnyugati irányban indult el, az Ipswich Road mentén. Több hídon is átkelt, a Frost Fish folyón, a Crane folyón, majd a Cow House folyón, így érkezett most Salem Northfields nevű körzetébe. Onnan már csak másfél mérföldre volt a városközpont. De Mercy nem oda igyekezett. A Jacobs-tanya mellett elhaladva már elő is bukkant az úti célja. Ronald Stewart, a sikeres kereskedő és hajótulajdonos háza. Jóindulatú aggódással vegyes kíváncsiság vette rá, hogy ilyen fagyos napon odahagyja meleg otthonát, és útra keljen …
Tovább a műhöz
Kevin Marshall tulajdonképpen szégyellte magát. Bostonban, az MIT-n szerzett kandidátusi fokozatot molekuláris biológiából, ez semmiképp nem ment volna a Massachusetts Közkórházzal való szoros együttműködés nélkül, és. mégis. minden orvosi dologtól émelygés fogta el. Ezt ugyan senkinek nem vallotta be soha, de minden vérvétel vagy védőoltás valóságos megpróbáltatás volt a számára. A tűtől egyenesen rettegett. Ha csak meglátott egyet, remegni kezdett a lába, magas homlokát kiverte a hideg veríték. Egyszer, még, egyetemista korában, a kanyaróoltástól elájult. Harmincnégy éves korára, több évnyi, élő állatokkal végzett orvosbiológiai kutatómunka után, illett volna levetkőznie ezt a félelmet - de nem. Most is ezért nem ment be sem az A1-es, sem, a B1-es műtőbe. Inkább kint maradt a kettő közötti előkészítő helyiségben, ahonnan az egyik mosdónak támaszkodva, az ablakon kényelmesen beláthatott mindkét műtőbe - amíg nem érezte úgy, hogy jobb, ha elfordítja a fejét. A két beteg körülbelül negyedórája volt benn a műtőben, azóta tartottak a műtéti előkészületek. A két operáló team tagjai félrehúzódva, nyugodtan beszélgettek egymással, beöltözve, kesztyűben, munkára készen. A műtőkben nem sok szó hangzott el, kivéve amit az aneszteziológus és a két asszisztense váltott egymással, amíg a betegeket altatták. Az egyetlen aneszteziológus a két műtő között …
Tovább a műhöz
A benzol mérgező molekulái egyre fokozódó erővel törtek be a csontvelőbe. A vérrel elkeveredett idegen vegyi anyag a támasztó csontok keskeny szilánkja között sodródva teljesen elöntötte az érzékeny szövetet. Lecsapott rá, mint egykor Rómára a megvadult, barbár hordák. És a következmény is ugyanolyan végzetes volt. A bonyolult összetételű velő, amely a vér sejttartalmának többségét szolgáltatja, nem bírt ellenállni a betolakodóknak. A benzolnak kitett valamennyi sejtet támadás érte. A vegyi anyag, jellegénél fogva, úgy hasította át a sejthártyákat, akár egy acélpenge a vajat. Vörös vagy fehér, fiatal vagy érett sejt - mindegy volt neki. Némely szerencsés sejtben, amelybe csupán néhány benzolmolekula hatolt be, az enzimek hatástalanították a vegyi anyagot. Többségükben azonban a belső hártyák azonnal elpusztultak. A benzol töménysége pillanatokon belül olyan fokra hágott, hogy ezer és ezer mérgező molekula érte el a velőállomány "lelkét", a finom szerkezetű őssejteket. Ezekből az aktívan osztódó egységekből képződnek a keringő vérsejtek, s tevékenységük száz- és százmillió éves törzsfejlődésről tesz tanúbizonyságot. Itt tárulkozik föl pillanatról pillanatra az élet hihetetlen rejtélye, fantasztikumában a legvadabb tudományos álmokat is felülmúló szervezettsége. A benzolmolekulák válogatás nélkül átjárták ezeket a szorgosan szaporodó sejteket, …
Tovább a műhöz
Az amerikai Középnyugat egét hatalmas, látóhatártól látóhatárig nyúló, szürke felhők borították. Alatta végeláthatatlan, lapos táj terült el, amelyen nyaranta kukorica- és szójatenger hullámzott, most viszont lehangolóan üres volt; piszkos hófoltok és néhány magányos, csupasszá vedlett fa állt csak rajta. Az ólomszürke felhők hajnal óta könnyeztek - sűrű, apró szemű permetet szórtak csupán, nem igazi esőt. Délután két óra tájt a szemerkélés is megszűnt, és a sáros úton döcögő, öreg, rozzant teherautó még működő ablaktörlőjét ki lehetett kapcsolni. Mit mondott az öreg Oakly? - kérdezte Bart Winslow. Ő vezette a kocsit; társával, Willy Brownal együtt az ötvenes éveiben járt már, és aki nem ismerte őket közelebbről, könnyen azt hihette, hogy testvérek. Ráncos, széltől cserzett arcuk a szabad ég alatt végzett munkával töltött életről tanúskodott. Mindketten piszkos, szakadt overallt viseltek és bagót rágtak. Nem sokat - válaszolta Willy, miután keze fejével letörölte álláról a dohánylevet. - Csak annyit, hogy az egyik tehene beteg. Mennyire? - forszírozta tovább a témát Bart. Annyira biztosan, hogy elvigyük. Bart és Willy az évek folyamán egyszerű mezőgazdasági munkásból küzdötte fel magát; most a környék farmereitől ők szedik össze az elhullott, halódó vagy gyógyíthatatlanul sérült állatokat, és szállítják a dögtelepre. Nem volt …
Tovább a műhöz
1991. június 12-én szinte tökéletes késő tavaszi nap virradt fel, amint az első napsugarak megérintették az észak-amerikai kontinens keleti partvidékét. Az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó legnagyobb része tiszta, napsütéses időre számíthatott. A meteorológiai radarokon csupán egyetlen lehetséges zivatarzóna jele mutatkozott, ez a sík vidékekről esetleg átterjedhetett a Tennessee völgye fölé, valamint néhány záporé, amely az előrejelzés szerint a Bering-szoros felől haladt az alaszkai Seward-félsziget felé. Ez a június 12-e szinte minden tekintetben olyan volt, mint az összes többi június 12-e, egy különös jelenségtől eltekintve. Három váratlan esemény történt, amelyek között látszólag semmiféle összefüggés nem volt, ám három érintettnek tragikus módon összekapcsolta az életét. Hé! Richard! Dick! Erre! - kiabált Ron Halverton. Vadul hadonászott, hogy észrevetesse magát volt szobatársával. Nem mert kiszállni a dzsipjéből a szűkös kis repülőtéren hirtelen eluralkodó zűrzavarban. A reggeli anchorage-i 737-es nemrég szállt le, és a biztonsági emberek nem teketóriáztak az üresen hagyott autókkal. Buszok és teherautók várták a turistákat és az olajcég visszaérkező alkalmazottait. Richard (vagy ahogyan egyetemista korában szólították. Dick) meghallotta a nevét, felismerte Ront és visszaintett neki, majd a nyüzsgő sokaságon átfurakodva megindult feléje. Ron egy éve, …
Tovább a műhöz
Perry Bergman furcsa remegésre ébredt nyugtalan álmából, és rögtön baljós előérzete támadt. A kellemetlen, reszelős hang olyan volt, mint amikor a társai idegeit nem kímélő diák végighúzza körmét az iskolai táblán. Azt hitte, álmodik, de hiába kelt föl, a remegés nem szűnt meg, sőt, mivel mezítláb állt az acélpadlón, még kellemetlenebbé vált, fogorvosának a fúróját juttatta eszébe. Közben a nyugtalanító hangon kívül tisztán hallotta a hajó generátorainak ismerős zúgását, és a légkondicionáló halk, egyenletes neszét is. Mi az ördög ez? - kérdezte fennhangon Bergman, bár senki nem volt a közelben, hogy válaszoljon. Előző este, hosszú és kimerítő utazás után, helikopterrel érkezett a Benthic Explorer fedélzetére. Los Angelesből New Yorkba kellett repülnie, és onnan tovább, az Azori-szigetekhez tartozó San Miguelen lévő Ponta Delgadába. Az időzónaváltás és a műszaki problémákról tartott hosszú munkamegbeszélés érthető módon kifárasztotta, nem szívesen kelt föl, és főleg nem a hajótest ismeretlen eredetű, csikorgó hanggal párosuló remegése miatt. Bergman a falra szerelt telefonért nyúlt, dühösen a parancsnoki hidat hívta. Miközben a válaszra várt, lábujjhegyre állva kinézett lakosztálya kerek ablakán. Százhetven centi magas volt - saját mércéje szerint középtermetű. Odakint a nap épphogy lebukott a látóhatár alá, a hajó hosszú árnyékot vetett …
Tovább a műhöz
Jason Papparis már csaknem harminc éve szőnyeggel kereskedett. Az athéni Plaka negyedben kezdte a hatvanas évek végén, és főleg amerikai turistáknak árult kecske- és birkabőröket, gyapjúszőnyegeket. Az üzlet jól ment, élvezte a munkát, és főleg a fiatal, egyetemista korú lányokat kedvelte, akiknek készséggel megmutatta szeretett városa éjszakai életét is. Mindaddig, amíg a sors közbe nem szólt. Tikkasztóan meleg nyári estén a New York-i Queensből érkező Helen Herman vetődött be az üzletbe, és élvezettel legeltette a szemét Jason legszebb szőnyegein, sőt, néhányat óvatosan meg is simogatott. A romantikus Helent menthetetlenül rabul ejtette Jason simogató tekintete és odaadó figyelmessége. Jason szíve is lángra gyúlt, és miután Helen visszatért az Államokba, úgy érezte, végtelenül magányos. Szenvedélyes hangú leveleket váltottak, és egy New York-i látogatás Jasonben még magasabbra szította a szenvedélyt. Elhagyta Görögországot, feleségül vette Helent, és áthelyezte Manhattanbe az üzletét. A vállalkozás virágzott. A görög és török szőnyeggyártókkal kialakított szoros kapcsolata jó szolgálatot tett Jasonnek, és egyfajta monopolhelyzetbe juttatta. Ahelyett, hogy üzletet nyitott volna New Yorkban, bölcsen úgy döntött, kizárólag nagykereskedelemmel foglalkozik. Alkalmazottai nem voltak, csupán egy irodája Manhattanben és egy raktára Queensben. Az érdemi feladatokat …
Tovább a műhöz
Összes találat megjelenítve : 7