Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 2
Összes találat megjelenítve : 2
Találatok
A XVIII. században a leány születését a család nem fogadja örömmel, ünnepi dísszel. A szülők szivét nem tölti el diadalmi mámor. A leánygyermek „áldás”, melyet szinte csalódásnak vesznek. Nem az a szülött ő, akit az apák és anyák büszke reménye várt és sóvárgott ebben a saliai törvények uralma alatt álló társadalomban; nem a család törzsének fenntartására, neve továbbvitelére, hivatalai, vagyona megőrzésére hivatott örökös. Az újszülött csak leány s a bölcső előtt, amelyben csak egy nő jövője nyugszik, hidegen marad az apa és szenved az anya, mint az a királyné, aki dauphin-t, trónörököst remélt. A leánycsecsemőt, a házon kivül, mihamar dajka kezére bízták. Az anya édes-keveset törődött vele. s csak később, — amikor Greuze és Aubry képei keletkeztek, — vette szokásba, hogy meg-meglátogassa a dajkánál. Ha a kisded innen megint visszakerült a házba, nevelőnő vette át, a felső régiókban, a manzárdban. A nevelőnő tőle telhetőleg, azaz sok hízelgéssel, kényeztetéssel igyekezett a gyermekből előkelő kis nőt
nevelni; mentől kevesebbet nyesegetett rajta, majd mindenben kényére-kedvére hagyta, mert máris úrnőjét látta benne, aki férjhezmenetele alkalmából majd bizonyosan egy kis vagyonkához juttatja. Megtanította írni, olvasni. Nézegette vele Sacy bibliai képeit. A földrajzi oktatás is nagyobbára ilyen nézegetésből állott: ügyes kis …
Tovább a műhöz
A polgár-osztályban a leány az édesanya keze között és szeme előtt növekszik. Az anya ápolja, neveli s a szó szoros értelmében a tenyerén viszi a gyermekkorból az ifjúkorba. Chardin, a polgári élet meghitt festője, mindig a munkában egészen elmerült anya oldalán mutatja a kisleányt, amint az amúgyis komoly és egyszerű gyermek a nemes, házias tulajdonságok védőszárnya alatt fesledezik. Bizony nem holmi cicomás bábú az, amint így, esetlen, négyszögletű fejdíszével, rövidujjú mellénykéjében, szerény szoknyácskájában, átvetős kötőjében, előttünk áll; ez a gyermek megelégszik dobbal, karikával, tollas labdával, kuglival, vagyis a nagy néprétegek játékszerével. Anyja pótolja a nevelőnőt és maga neveli gyermekét ebben a barátságos, rendszeres otthonban, ahol minden mintha a polgári boldogság biztosságát, józanságát és tervszerűségét hirdetné; minden; a nehéz bútor, a fölkefélt padló, a kígyózó lábú, súlyos székek, a diófaszekrény, amelyen a
ribiszkelikörös üveg áll és amelyben az elmúlt évek családi krónikája szendereg. A gyermek „Benedicite“-re kulcsolja kezecskéjét, csak azután kap az asztalon gőzölgő levesből. Az anya megállítja az orsót, az asztalra teszi a gombolyagot, megfésüli leányát a pipereasztal előtt, szalagot köt a homlokára, hogy szép legyen vasárnap. Ismételted vele a katekizmust és a többi iskolai föladatot; és ha hébe-hóba …
Tovább a műhöz