Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 7
Összes találat megjelenítve : 7
Találatok
- Nincs szándékomban udvarolni magának - mondta mosolyogva a férfi, miközben lesegítette Hannáról a kabátot. A pincér már ott állt az asztaluknál és várta a rendelést. - Mit szokott inni? Milyen koktélt parancsol? - kérdezte a férfi, mire Hanna azonnal, szinte túl gyorsan válaszolta, hogy egy Manhattant. Furcsa lett volna, ha azt mondja, hogy semmilyen koktélt nem szokott inni, sőt nős emberekkel sem szokott randevúzni ilyen helyeken, mint az Americana bárja. De eljött, mert kíváncsi volt, hogy mit akar tőle Mr. Gordon. Mit akarhat...? Nagyon meglepte, amikor ma délben bejött hozzá az irodába és halkan, nehogy a többiek hallhassák, azt mondta, hogy okvetlenül beszélni szeretne vele. - Miről van szó? - kérdezte Hanna ijedten, mert csakis valami hibát követhetett el, amit most a nagy Mr. Gordon számon kérhet tőle. Persze ez kissé szokatlan volt, hogy ő maga jön be, küldhetné a titkárnőjét is. - Itt most nem tudom elmondani, de ha lehetséges volna, hogy találkozzunk valahol. Például beülhetnénk az Americana koktélbárjába, mondjuk ma hatkor. Megfelel? Ráér? - Ráérek - válaszolta tétovázva. Hát most itt van és várja, hogy mi lesz. Mit akar tőle ez a Gordon. Eddig soha nem vette észre, hogy másképpen nézett volna rá, mint a többi tisztviselőnőre, akikkel egy nagy, közös teremben dolgozott. Előfordult, hogy a második emeleti kávézóban néha beleütközött. Ilyenkor sem beszéltek egymással …
Tovább a műhöz
- A kék szemű kisfiú... - csak így hívták a kórházban. A professzor nevezte így, mikor először bejött hozzá a különszobába. Mert Egon persze különszobában feküdt, elvégre Ács Edina fia nem lehetett közös kórteremben akárkivel. Hosszú hónapokig volt a kórházban, többször is operálták, de még mindig nem tudott járni. Anyu minden nap bejött hozzá. Furcsa volt, hogy fekete ruhában jön, pedig nyár van. Apuka, ő nem jött be egyszer se. Egon eleinte mindig kérdezte, hogy Apuka miért nem jön, miért.? Anyu valami kifogást mondott, de mindig mást és mást. Látszott rajta, hogy nem mond igazat. Nem meri megmondani. Nem. De Egon rájött, egészen hirtelen döbbent rá, hogy Apuka azért nem jön, mert meghalt. Biztos, hogy meghalt. Akkor, ott a balatoni országúton, mikor nekiment az autó a fának és egyszerre sötét lett és, és. Egon nem emlékezett semmire. Itt a kórházban egy apáca hajolt fölé és a professzor is - semmi baj kék szemű kisfiú, meg fogsz gyógyulni, nemsokára! - De mikor? - És ha meggyógyulok mi lesz? Tudok majd rendesen járni? - Nem leszek sánta? Ezt kérdezte mindig, mindenkitől. Az Orvosoktól, az ápolónőktől, apácáktól. Csak persze anyutól nem. Tőle soha. Ő úgyis olyan szomorú volt, olyan sápadt, olyan más, mint azelőtt. Már ősz volt, az ablakból lehetett látni, hogy megsárgultak a fák a kórház kertjében, mikor anyu egy tortát hozott be, kilenc kis gyertyával. - A …
Tovább a műhöz
- Szerelem.? Beszéljünk másról, annyi más téma van, nem kell mindig hazudni...! - mondta Stella. Ádám letette a cigarettáját, éppen rá akart gyújtani. A keze mintha megakadt volna a levegőben, lehet, hogy a lány vállát akarta megsimogatni vagy közelebb húzni magához. De csak a szék karfája tette a kezét, mert a szomszédos asztaltól, mintha idenéztek volna. - Drágám! Tudod, hogy szeretlek és soha nem hazudok neked! Soha! Nem ígértem semmit és most sem ígérhetek. Egyelőre nem válhatok el Nicole-tól, megoldhatatlan. - Ezt pontosan tudom! Négy éve hallom ezt és már kezdem unni! Ha tényleg szeretnél, találnál valami megoldást. De így, kényelmesebb neked! A házasságod tökéletes! Boldogak vagytok! Nicole élvezi, hogy most grófné, te meg élvezed az ő pénzét. - Ezt úgy mondod, mintha egy közönséges gigoló lennék, akit a gazdag felesége tart el! - Soha nem használtam ezt a kifejezést! De legyünk őszinték, mielőtt Nicole-t elvetted, nagyon szegény voltál. Papírból etted a parizert vacsorára a nyomorult kis lakásodban, ahol még lift se volt, gyalog kellett felmászni az ötödik emeletre. - Tévedsz, volt lift! - Csodálom, ilyen rozoga, lebontásra ítélt, régi házban! Most a Park Avenue-i Penthouse-ban laksz és állandó asztalod van a „Four Seasons”-ben. Mercedest vezetsz, azelőtt subway-n jártál be a vacak állásodba! Hát ez kis különbség! - Nagyon bánt, hogy így beszélsz Stella! A …
Tovább a műhöz
A Hudson felett lassan kitisztult az ég. Az opálszínű pára felszállt, és a rojtos felhők mögül egyszerre csak előbukkant a nap. A jachtklub teraszán kinyitották a nagy piros csíkos napernyőket, és a nyugszékeket is kihordták. - Szép időnk lesz, contessa! - mondta a főkomornyik tisztelettudóan, miközben megigazította a nyugszék lábtartóját, anélkül hogy figyelemre méltatta volna a rajta kinyújtózott karcsú, meztelen combokat. Zizi rövid, jó szabású Bermuda-sortot és hosszú, jó hangzású arisztokrata nevet viselt. A sortot itt vette New Yorkban, a nevet valahol Olaszországban, ahol egy öreg gróf éppen válaszúton volt a szegényház, az öngyilkosság vagy a további koldulás között. A névházasságot egy hotelportás közvetítette, az egész alig került többe, mint egy hermelinbelépő. De mennyivel többet ért! Ezzel a névvel aztán beléphetett bárhová... Zizi egyébként Pesten született, egy József körúti meglehetősen sötét, udvari lakásban. Talán ez volt az oka, hogy később annyira ragaszkodott a széles, napfényes ablakokhoz, amelyek lehetőleg valamelyik tengerpartra nyílnak. Zizi apja egy kis sánta szabó volt, aki sokat ivott, és folyton köhögött. Ez persze kellemetlen volt a családjának, de még kellemetlenebb volt, amikor már se nem ivott, se nem köhögött, hanem meghalt. Nem maradt utána más, mint egy ódivatú varrógép, egy rettenetesen nehéz vasaló és a pepita notesza, …
Tovább a műhöz
A tenger felett szürke volt az ég. Az eső újra megeredt, szinte csapkodta a nagy ablakot. A Yacht Club teraszára most egy csapat sirály szállt le, úgy telepedtek a korlátra, mintha ott akarnának maradni. -Rossz jel! - mondta a néger pincér. - A sirályok érzik a vihart! A társalgóban csak hárman ültek, közel a kandallóhoz. Sercegve égtek a nagy fahasábok, de a nyirkos hideg ellen mégis többet segített a konyak. A pincér már negyedszer jött be, a nagy fatálcán francia konyakkal. - Ha ezt tudom, hogy ilyen idő lesz, nem jövök ki New Yorkból! Másfél órát vezetni azért, hogy itt fagyoskodjon az ember...! - méltatlankodott az egyik férfi. - Engem nem zavar a rossz idő - jegyezte meg a szikár, ősz, szemüveges úr, akiről tudták, hogy orvos. Egyébként nem sokat tudtak egymásról, csak futólag találkoztak néha a kikötőben. De most az eső bekergette őket ide a társalgóba. Az újságokat már kiolvasták, nem volt más hátra, mint beszélgetni. - Nekem szükségem van a tengerre. - folytatta az orvos. - Beszívom a friss, sós levegőt, kiszellőztetem a fejem. Egész héten a műtő, vér, genny, éterszag. Operálok reggeltől estig. - Miért dolgozik annyit? - kérdezte a buldogképű férfi, aki eddig nem vett részt a beszélgetésben, csak egykedvűen szívta a pipáját. - Igaza van! Miért csinálom.? Hogy megmentsek néhány életet.? Azt, akit a legjobban szerettem a világon, nem tudtam megmenteni: a feleségem …
Tovább a műhöz
A vendégek elmentek. Mrs. Helene Hunter, mint ahogy egy kedves háziasszonyhoz illik, lekísérte őket a kertajtóig. Még egyszer megköszönte, hogy a születésnapjára eljöttek, gyönyörű virágcsokrokat is hoztak. Mikor az autókba szálltak, igyekezett vidáman, mosolyogva integetni utánuk. De a mosolya nem sikerült, mert nemrég varratta fel az arcát egy harmadrangú párizsi sebésszel. Ahogy az autók eltűntek a Monte Carlo felé vezető úton, Mrs. Hunter arcáról eltűnt a sikerületlen mosoly. Bosszankodott. Megbánta ezt a vendégséget, túl sokba került. Hihetetlen, hogy mennyi drága italt voltak képesek elfogyasztani! Amibe ez került, abból már átmehetett volna a kaszinóba szerencsét próbálni... Ha legalább valami tisztességes ajándékot hoztak volna és nem ezeket az ízléstelen csokrokat! Neki, éppen neki, akinek a kertjében harminc Marechal Niel rózsatő van. Rosszkedvűen ment vissza a házba. Egy vendég még itt maradt, William Wood, de ő már nem is számított vendégnek, olyan gyakran jött és olyan otthonosan érezte magát. Most is kényelmesen ült egy kerti székben, és a születésnapi torta maradványát eszegette. - Szerencse, hogy maga már nem tesz gyertyákat a tortára - mondta -, mert utálom, ha az olvadt viasz íze összekeveredik a szájamban a diókrémmel. Mrs. Hunter ügyet sem vetett erre a megjegyzésre. Nem szerette, ha a korára céloztak. Öreg hölgy volt, egy angol ezredes özvegye. Sok éve …
Tovább a műhöz
Ezen a júliusi délutánon mintha egész New York menekülni akarna a városból, a kegyetlen hőségből. A George Washington hídon teljesen megrekedt a forgalom. Az autók százai vagy talán ezrei csak lépésben haladtak, mintha egy film lassított felvételeiben szerepelnének. Tamás az órájára nézett. Fél három... Ha a Jersey-i oldalon rendes sebességgel mehet, akkor sem ér előbb a Barckerékhez, mint öt óra felé. Mildred haragudni fog. Megígérte neki, hogy már kora délután utána megy. Mildred persze azt szerette volna, ha már kora reggel együtt indulnak, hiszen szombat van: igazán ráér. De Tamás valami kifogást keresett, hogy a hivatalból hazahozott egy munkát és azt okvetlenül be akarja fejezni. Az igazság az volt, hogy egyszerűen irtózott az ilyen kirándulásoktól, főleg a Barcker család nyári házában összegyűlt vendégseregtől. Egy csomó ember volt ott, akiket már unt és néhányan, akiket még nem látott eddig és remélte, hogy nem fog látni ezután sem. Az ilyen tóparti helyre mindenki elhozta a gyerekeit is. Idegesítő volt az üvöltésük: a felnőttek között rohangáltak, a vízben labdáztak, csapkodtak az ember feje felett. A legborzasztóbb volt a barbecue. A maró füstben körül ülték az izzó széndarabokkal megrakott tűzhelyet, a házigazda nagy kötényben, vicces szakács sapkával a fején osztogatta a kormos, félig nyers hússzeleteket. Odabent a házban, jól felszerelt, modern konyhájuk …
Tovább a műhöz