Keresés
Összes találat megjelenítve : 1
Összes találat megjelenítve : 1
Találatok
A MŰVÉSZETI MOZGALMAKRÓL SZÓLÓ legjobb könyvek többek, mint puszta leírások: maguk is részévé válnak annak, amit leírnak. Az Experimentális zene - Cage és utókora ilyen könyv. Arra vállalkozott, hogy meghatározza és egységes képét adja annak a zeneművészeti korpusznak, amely kívül esik mind a klasszikus tradíción, mind az ortodox avantgardizmuson, noha ez utóbbiból született. Megjelenésével, 1974-ben, megszilárdította azon érdeklődők közösségét, akik úgy hitték, a zene több, mint amivel a koncerttermekben vagy a lemezfelvételeken találkozunk, és aminek valahogy bele kell nyúlnia az életünkbe. Az ebből a meggyőződésből eredő művészeti korpusz erőteljesen növekedett mind Angliában, mind Amerikában, és úgy tűnt, otthonra lel a legkülönfélébb helyeken is. Mindent egybevéve a zenei főiskolák és akadémiák különösképpen nem érdeklődtek az efféle zene iránt, szemben a képzőművészeti akadémiákkal, amelyek a happeningek, a popkultúra és az előadóművészet iránti érdeklődésüknél fogva valósággal magukba szívták. A legérdekesebb experimentális zeneszerzők és előadók közül sokan - mint például Cornelius Cardew, Gavin Bryars, Howard Skempton, John Tilbury és egy rövid ideig Christian Wolff- képzőművészeti hallgatók oktatóiként váltak ismertté. Abban az időben - a hatvanas évek közepén-végén - egy olyan képzőművészeti főiskolára jártam, amely azonos …
Tovább a műhöz