Vezető és menedzser : Emlékkötet Farkas Ferenc születésének 70. évfordulója alkalmából

Eljött hát ez az idő is, Tanár Úr! Valamikor régen, úgy bő 25 éve, még hallgatóként kerültek először kezeim közé emlékkötetek, melyek ugyan nem voltak tankönyvek, de egyes tárgyak esetében közkedvelten adta fel az oktató ajánlott irodalomként. Nem értettem, hogy mi végre is vannak ezek az irományok. Aztán PhD hallgatóként, illetve ifjú oktatóként már kaptam lehetőséget arra, hogy társszerzőként becsatlakozzak bizonyos írásművekbe. Kezdtem megérteni, hogy egy tudományos pályafutás végén, vagy egy kerek évforduló beköszöntével az ünnepelt számára milyen megbecsülést jelző és megható gesztus, hogy a pályatársak, volt tanítványok és barátok meglepik kollégájukat olyasvalamivel, amit csak ők adhatnak: saját gondolataikkal. Egy egyetemi oktató pályája után ugyanis nem marad épület, vagy egy szép szobor, vagy egy jól megszerelt autó, csak a gondolatai élhetnek tovább a tanítványaiban. Átlépve oktatói/kutatói/menedzseri pályám delelőjén, egyre fontosabbá válik számomra, hogy gondolatokat ültessek el mások fejében, és ezt a mintát Farkas Ferenc professzoromtól, mentoromtól, főnökömtől vettem át. Nem az a fontos, hogy ÉN mit akarok elmondani, NEKEM mi a véleményem, hanem az, hogy akinek mondom, az jobbá, többé, nemesebbé, értékesebbé váljon. A fiatal – bocsánat a régies kifejezésért – értelmiségi legfőbb erénye lehet az, hogy gondolkodik, véleményt és teóriát képez, csiszolja azt, megméretteti vitaközegben, és ez a javára válik akkor is, ha oktatói, de ha menedzseri pályát választ, és még a magánéletében is. Ennek voltál mestere, Tanár Úr! Csendesen figyelemmel kísérted azokat, akik felkeltették az érdeklődésed, finoman terelgetted, nyesegetted, csiszoltad őket, gyakran úgy, hogy észre sem vették. Segítettél nekem, amikor hallgatóként azzal a kérelemmel éltem a Tanszék felé, hogy egyedi államvizsga időpontban vizsgázhassak, mert állásinterjúra kell mennem, de felvetetted, hogy szívesen vennéd, ha maradnék PhD-ra, és én végül ezt választottam. Megkérdezted tőlem, hogy a szabadidőm hány százalékát akarom a doktori tanulmányaimra fordítani, és amikor naivan és őszintén 30%-ot mondtam, Te elkomorultál és azt mondtad, valószínűleg az kevés lesz. Én több munkát tettem bele a dologba, majd amikor először pályáztam intézetigazgatói posztra, akkor megkérdezted tőlem, hogy ha ilyen ambícióim vannak, akkor jobban a Kar felé fordulnék-e, és én azt válaszoltam, hogy igen. Fél év múlva megkaptam az első menedzseri lehetőséget, a levelező MSc program vezetését. Végül, amikor már minősített oktatóként komoly piaci vezetői állásajánlatom volt, és Hozzád fordultam, hogy konzultáljunk, azt mondtad, hogy lehet, sokkal jobban fogok keresni, de kötődni nem fogok hosszútávon annyira a munkahelyemhez, mint most. Nem vállaltam el a lehetőséget és ma már nem is bánom. A fenti képek csak az én életpályám egyengetésének ékes példái, de szerintem számos hasonló történet íródhatna e kötet lapjaira, ezért nem is véletlen, hogy a Farkas Ferenc pályázat és díj fundálása spontán módon, volt tanítványaidnak a köréből szökkent szárba. Valószínűleg az alapítók is hasonló hálát éreztek irántad, mint ahogy én is. Sajnos, ezt nem tudjuk kifejezni azzal, hogy személyesen kezet szorítunk Veled, de azzal igen, hogy megszólítottam volt hallgatóid, pályatársaid, barátaid, kollégáid, szinte mindegyikük azonnal igent mondott a felvetésemre, hogy adjuk át Neked a gondolatainkat. Fogadd szeretettel az égi katedra csendjében! (Jarjabka Ákos)

Kapcsolt elemek

• Vezető és menedzser : Emlékkötet Farkas Ferenc születésének 70. évfordulója alkalmából (PDF)