Kiskutya, nagykutya

Szerző: Lestyán Sándor
Cím: Kiskutya, nagykutya
Illusztrátor: Vadas Ernő
Megjelenési adatok: Vajna György - Bokor Dezső, Budpest, 1941.
Megjegyzés: A kötet karakterfelismert szövegét a pécsi KEREK VILÁG ALAPÍTVÁNY munkatársa, Csomor Henriett önkéntes felajánlásban javította!

Corvina logo
borítókép Lelkiismeretes ember vagyok. Mielőtt munkába kezdtem, szólítottam a kutyámat: — Gyere ide! Ülj le szépen. A kutyám: Poszka. (Régi magyar név, annyit jelent ösztövér, sovány. Egyébként puli, terelőpuli, most múlt háromesztendős, nyolchónapos korában került a pusztáról a fővárosba.) Szólítottam és ő engedelmesen letelepedett a lábam elé. Várakozó álláspontnál helyezkedett. Kíváncsian fülelt. — Idefigyelj! — mondtam. — Könyvet írok rólad. Nem rólad, általában a kutyákról. Kiskutyákról, nagykutyákról. Mi a véleményed? Mindig mosolygok, ha valaki azzal dicsekszik előttem, hogy az ő kutyája „valósággal" beszél. Tudniillik minden kutya beszél. Enyém, tied, övé, még a kóborló senki-kutyája is. A kutyák nem is „valósággal" beszélnek, hanem két nyelven. Az egyik segítségével egymás gondolatait, érzéseit cserélik ki, ezt, sajnos, alig-alig értjük. A másik nyelven hozzánk szólnak, felelnek kérdéseinkre, vitatkoznak velünk. Ezt a nyelvet meg kell tanulnunk, ha meghitt barátságban akarunk élni a kutyákkal. Ők el is várják, hogy megtanuljuk, mégpedig jogosan, hiszen valamennyien megtanulják a mi nyelvünket. „Gyere ide!" „Ülj le!" „Itt maradsz!" „Őrizz!" „Megyünk sétálni!" „Maradj csendben!" Ez mind a mi nyelvünkön van, mind értik és mennyi mindent értenek még! Nem tudom melyikönk dolga nehezebb, amikor egymás beszédét igyekszünk elsajátítani. Mindenesetre kölcsönös türelemre van szükség és ezen a téren tagadhatatlanul a kutyák viselkednek nemesebben. Holott nekünk mégis kényelmesebb, miután rendelkezésünkre állnak az úgynevezett fenyítés! eszközök. Szegény kutyák pedig mit tehetnek? Legfeljebb megharapnak bennünket. És még akkor is ki vannak téve annak, hogy visszaharapunk. Mert ilyesmi is előfordult a kutyatörténelemben. Sándor Móric gróf, a híres lovas, maga nevelte a kutyáját. A játékos, pajkos állat megharapta az ördöngős lovas kezét, mire az dühösen felkapta és jókora diarabot harapott ki a füléből. Aztán a véres húscafatot kiköpte és így szólt ízes bécsi tájszólással: „Wenn du mi beissen, werd i a di beissen!" Vagyis: ha te harapsz, én is harapok! Szerencséje a kutyatársadalomnak, hogy ezer esztendőben egy Sándor Móric gróf születik. Maga az eset — meggyőződésem szerint — olyan legendásan él a kutyavilágban, mint a miénkben Dávid és Góliát története. Poszka nyilván tud róla, mert ifjú korában be akarta kapni a kezemet, mire megfenyegettem: »Úgy jársz, mint az ördöglovas kutyája!« Egyszerre csendes lett, meg juhászodon. Pedig nem is gondoltam komolyan, csak ijesztgettem a mumussal, mint a rossz gyerekeket szokás. Az ilyesmi különben nemcsak vérmérséklet, hanem ízlés dolga is. Én például nem szeretek kutyafüleket harapdálni. Viszont a nyelvüket megtanultam. A kutyák elsősorban tekintetükkel szólnak hozzánk.

Kapcsolt elemek

Kategóriák: Biológia, Szépirodalom
Tárgyszavak: Kutyatartás, Etológia, Állati viselkedés
Formátum: OCR szöveg
Típus: könyv

Tartalomjegyzék