
Olaszországban, a római műveltség klasszikus hazájában a XIV. és XV.
századok folyamán egy nagyszerű művelődési áramlat jut a virágzásnak magas
fokára: a humanizmus. Olaszországban a középkor folyamán sem szakadt meg az
az összekötő kapocs, mely az olasz népet származásánál, nyelvénél és
emlékeinél fogva a rómaiakhoz fűzte. Sőt néhány lelkes tudós és költő ezt az
emléket megújította, a klasszikusok műveit ismét az érdeklődés
középpontjaivá tette és divatba hozta a régiek eszmevilágát. Azután pedig a
rómaiak szellemi termékeit összeolvasztotta a középkori szellemmel s így
megteremtette az újkori tudományt. A római birodalom bukása idején az ízlés és birálat szelleme kiveszett
volt a keresztény világban. Az egyháziak a római irók műveit egy ideig a
legerősebb akadályoknak tekintették a keresztény vallás terjesztésében.
Később azonban a kereszténység nem félhetett többé a pogányságtól, belátták,
hogy az egyházi szertartások és a szentírás magyarázatában, az egyházi atyák
tanulmányozásában nem lehetnek el a latin nyelv nélkül. Latin nyelvet
tanulni azonban az irók ismerete nélkül nem lehetett. "A költőket, kiket
eddigelé halálos ellenségeknek tekintett, most szövetségesekül el kellett,
hogy fogadja az Egyház, a barbárság elleni hadjáratában." Ily módon
Vergiliust folyvást tanulták, Ovidiust, Lucanust, Horatiust, Juvenalist és
Statiust némileg ismerték, a prózairók közül pedig Ciceronak egyes részeit
használták. De még kedveltebbek voltak ezeknél Boetiusnak, Priscianusnak,
Donatusnak és Cassiodorusnak gyüjteményes munkái. Ellenben a görög irodalom
emlékei egészen kiszorultak, volt a műveltség elemei közül.
A humanismusra várt az a feladat, hogy a római és görög irók szellemét
megértessék a kortársakkal és megmagyarázzák, hogy a költészet a termékeihez
fűzhető allegorikus magyarázat nélkül, magáért is élvezetes "s hogy az ó-kor
nemzeteinek történetét, dacára a pogányságnak, hasznosan és tanulságosan
lehet tárgyalni."
Kapcsolt elemek