Kutatási Füzetek 15.

Jean-Paul Sartre a 20. század egyik legnagyobb hatású francia gondolkodójaként ismert. E hírnévnek az alapja az a fenomenológiai egzisztencializmus, amelyet a második világháború után már nem tudott változatlan formában vállalni. Ennek a leegyszerűsített formában divattá váló gondolatrendszernek fontos fogalmai voltak a szabadság, a választás, a felelősség (amelyek magára az egyénre irányulnak inkább, és csak rajta keresztül a világra), ám alapvetően individualista megközelítéséből fakadóan az interszubjektivitás a Másik elidegenítő tekintetének formájában jelenik meg benne. Ebből az ontológiai nézőpontból a társadalmi és történelmi kérdések kevéssé relevánsak. A háború után az elkötelezettség sartre-i fogalma már jelzi, hogy a társadalmiság már nem mellőzhető elméleti tényező az emberről való gondolkodásban. Ezzel kapcsolatban megkerülhetetlen a marxi és a marxista tanokkal való szembesülés, a politikai és elméleti álláspont tisztázása. Ennek során Sartre fokozatosan eljut a materializmus, a dialektika, az osztályharcelmélet marxista tételeinek elfogadásához, ám az egyén szerepét tekintve nem jut közös nevezőre a hivatalos marxista állásponttal, ezt jelzi a historizmushoz való felemás viszonya is. Valójában úgy tűnik, mintha rátapintott volna a marxizmus történetfilozófiájában annak gyenge pontjára, hogy az racionalista önmeghatározásával ellentétben metafizikussá válik. Karl R. Popper historicizmussal szembeni kritikája emiatt Sartre marxizmusára talán kevésbé érvényes. Az alábbiakban ezt vizsgálva Sartre elméletének sebezhetőségén keresztül a marxista történelemfelfogás(ok) elméleti igazolhatóságára kérdezek rá (megannyi lelkes cáfolat után a választ nem előre eldöntve). Ennek során vázlatosan szembesítem a hivatalos és a sartre-i marxizmust, amennyire az a két történelemfelfogás összehasonlításához szükséges.

Kapcsolt elemek

• Kutatási füzetek 15. (PDF)