Kutatási füzetek 17.

Különböző írások szövegében olykor felfedezhetők az azokat író személyek legitimációjával kapcsolatos motívumok. Igaz lehet ez tudománytörténeti művekkel kapcsolatosan is, hiszen bármely tudomány történetének megfogalmazója akaratlanul is válogat annak korábbi művelői között, kijelölve pozitív „hősöket”. Természetes, hogy ilyenkor a kutató a múlt azon alakjaiból farag példaképet, akiknek munkásságában saját tudományos vizsgálatainak is az előképét látja. Amikor pedig az általa hőssé formált elődöknek, ill. az általuk hátrahagyott örökségnek későbbi előrelépéseket megalapozó jelentőséget tulajdonít, mellékesen saját tudományos helyzetét is legitimálja, saját kutatásainak érvényességét is igazolja. Ennek a tanulmánynak a megírását kevéssé befolyásolják ezek a körülmények. Bár az igaz, hogy saját kutatásterületemnek – a színeknek – a vizsgálatát igyekszem nyomon követni a múltban, mégsem tartom elődeimnek a következőkben bemutatandó színkutatókat, követendőnek sem tarom az általuk kijelölt irányokat, legalábbis a magam számára. A 20. században a természettudósokon kívül leginkább nyelvészek, pszichológusok és esetleg művészetelmélet-írók, építészek munkáiban bukkan fel a színek témája. Ez a dolgozat a magyar nyelvészek tollából származó, színekről szóló fontosabb publikációkat tekinti át. Ennek a gondolatnak talán legismertebb képviselője Dávidházi, akinek például Petőfit „hősként”, „elődként”, „apostolként” stb. emlegető írásokból sikerült kimutatnia olyan narratív struktúrákat és fordulatokat, amelyekben gyakran közvetlenül tetten érhető „a hatalom legitimálásának célja”. A 20. századi magyar nyelvészetben3 a színek témája elsősorban az etimológiai kutatások területén bukkan fel. „A magyar színelnevezésekről a század első felében két, a maguk korában magas színvonalú monográfiát is írtak.” A kettő közül a korábbi Mátray Ferenc gimnáziumi tanár munkája.5 Mátray ismeri korának német nyelven hozzáférhető, színekről szóló szakirodalmát, mindenekelőtt W. Wundt gondolatai hatnak rá. Wundt nyomán ő is E. Hering színérzékelésről szóló elméletét fogadja el, mivel szerinte ez „harmonizál a nyelvi jelenségekkel is,”8 továbbá szintén az ő hatására Mátray azt feltétezi, hogy olyan mindennapi, természetes dolgok színének verbális kifejezésére alakulnak ki legelőször színelnevezések, mint a vörös vér, a kék ég vagy a zöld rét.9 A magyar színnevek jelen Erre az alapgondolatra épül Mátray másik fontos – a kor szakirodalmából kölcsönzött – feltételezése, amely szerint egykori „ősi” színneveink talán „többféle színérzetet” öleltek fel, „mint ahányat ma jelölnek.” Mátray tehát lehetségesnek tartja, hogy egy színnév kialakulásakor többféle árnyalatot jelöl, és csak később szűkül az értelme a maihoz hasonlóra, azzal párhuzamosan, hogy az eredeti jelentéséhez tartozó különböző színek saját nevet kapnak. Ebben látja annak magyarázatát, hogy miért talál kevés finnugor eredetű magyar színelnevezést, hiszen az elődök színekre vonatkozó szűkös szókincse nem arról vall, hogy ne ismerték volna fel az egymástól eltérő színeket, inkább csak arról, hogy nem nevezték el ezeket külön–külön. Ebből az elképzelésből érthető meg, miért nevezi „elavultnak” Gladstone híres, a színérzékelés képességének késői kifejlődéséről szóló elméletét,11 aki Homérosz pontos színmegjelölésekben szegény költészetéből az ókori görögök színvakságára következtetett.

Kapcsolt elemek

• Kutatási füzetek 17. (PDF)