Nómenklatúra Magyarországon

Egy korábbi elit kutatás hozadéka 1993-ban fogalmazódott meg a terv, hogy a korábbi elitkutatások folytatásaként - ezek meghatározóan a két világháború közötti magyarországi elit jellemzőivel foglalkoztak - a Kádár-korszak felső vezető pozícióban tevékenykedők szociológiai jellemzőivel foglalkozzunk. Első lépésben az 1957-63 közötti időszakot vizsgáltuk. Több intézet együttműködésével kutatási csoportot alakítottunk. Két irányba kezdtük meg az előzetes anyaggyűjtést. Egyrészt áttekintettük a döntéshozatal rendjét, másrészt vizsgáltuk a kinevezés dokumentumait, lelőhelyeit. Az első fázisban - e kérdéskörre fókuszálva - életútinterjúkat készítettünk az MSZMP több vezető funkcionáriusával. A dokumentumok és az interjúk elemzése már a kutatás előkészítő szakaszában nyilvánvalóvá tette számunkra: az elit - esetünkben a két világháború közötti magyar elit - kutatása során használt elméleti előfel tételezések, kategóriák, módszerek újraértelmezésre szorulnak: az elit és a nómenklatúra csak az „elvont azonosság” szintjén vethető össze. Mert jóllehet a választói akarat érvényesülését a kétkamarás rendszerben számos megkötés akadályozta: a szavazásra jogosultak limitált száma, a fővárost és tíz (később öt) nagyváros kivételével a szavazás titkosságának a hiánya; az 1927-ben alakított felsőházi tagság prejudikációja - eltekintve a Bethleni, konszolidáció előtti rövid időszaktól -, az állami szuverenitás legfőbb letéteményese, törvényhozó szerve a Horthy-rendszerben a parlament volt.5 Igaz, a változó elnevezésű, s részben eltérő hátterű kormányzó párt dominanciája érvényesült a választásokon és a kormányzásban, de törvényes működési engedéllyel más pártok is egzisztáltak: a kormányzó pártnak volt - jóllehet behatárolt mozgástérrel s a rendszer keretein belül a hatalomra kerülés esélye nélkül - baloldali parlamenti ellenzéke tartósan a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazdapárt; 1939-től konkuráló pártként a Nyilaskeresztes Párt, majd az Imrédi Béla vezette Magyar Megújulás Pártja jelentett erős jobboldali ellenzéket, tegyük hozzá, erős német támogatottsággal. A rendszer tehát nem volt demokratikus, de 1944. március 19-ig korlátozottan érvényesült a pluralizmus elve. A piacgazdaság működését - különböző időszakokban eltérő szigorúsággal - korlátozták, de a tőketulajdon a gazdaság alrendszere, autonómiáját, legalábbis a kötött hadigazdálkodás bevezetéséig, illetve a zsidótörvények életbeléptetéséig, érdemben megőrizte: működött a tőzsde, működtek az érdekképviseleti szervek és testületek (Gyáriparosok Országos Szövetsége, a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete, a különböző kamarák, ipartestületek stb.), s korlátozott jogkörrel, de a munka világának fontos szereplőjeként a szakmai szakszervezetek. S érdemben megőrizte autonómiáját a művészet, a könyvkiadás, a sajtó, az oktatás, a felsőoktatás és tudomány, jóllehet az iskolarendszerben túlsúlyos volt az egyházak befolyása, s a zárványok: a hatosztályos népiskola, a négyosztályos polgári iskola, a nyolcosztályos reál, illetve humán gimnázium eleve korlátozták a felfelé való mobilitást, az egyetemre kerülő társadalmi rétegek körét; kultúra és oktatás azon intézményeiben, amelyekben a állam vagy az egyház kinevezői jogosítványokkal rendelkezett preferálták a keresztény-nemzeti ideológia elkötelezettjeit.