Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig

Értekezésemben azt a feladatot tűztem magam elé, hogy feltárjam, hogyan változtak a kifejezésmóddal, a stílussal (lexis, elocutio, stilus) kapcsolatos elképzelések Gorgiastól Augustinusig. E változást - vagy fejlődést - a ránk maradt és többé-kevésbé biztosan datálható jelentős szakmunkák, illetve két esetben töredékes művek (Gorgias) vagy töredékek (Theophrastos) tükrében vizsgálom. Jelentős szakmunkákon azokat a kézikönyveket, értekezéseket értem, amelyek kitapinthatóan hatottak az utánuk következő századok stílusfelfogására. E vizsgálódás kétféle eredménnyel kecsegtet. Egyfelől a korábbi kutatókéinál árnyaltabban írja le a tárgyalt szerzőknek - Gorgias, Platón, Aristotelés, Theophrastos, Cornificius, Cicero, Dionysios Halikamasseus, Pseudo-Longinos, Démétrios, Quintilianus, Órigenés és Augustinus - a nyelvi megformálásra vonatkozó tanait, s ennyiben új megfigyelésekkel gazdagíthatja az említett szerzők stíluselméletével kapcsolatos ismereteinket. Másfelől az antik stíluselmélet változásának, fejlődésének vonalát is megrajzolja, és megkísérli feltárni e változás okát is. Az antikvitásban a stílus elméleti kérdései két súlyponti téma köré csoportosultak: a stílusnemek és a stíluserények köré. Az ókori szerzők ugyanis mindig a hatékonyság, a funkció szempontjából közelítették meg a stílussal kapcsolatos tudnivalókat. Azt vizsgálták, hogyan lehet hatékony, jó és szép szöveget létrehozni, hogyan lehet egy már létező szövegről megállapítani, hogy megfelelnek-é ezen követelményeknek, illetve hogyan lehet szövegeket értelmezni. Mindehhez a kulcsot a stílusnemek és stíluserények tanában vélték felfedezni. Ez az oka annak, hogy bár Gorgiast mintegy nyolcszáz év választja el Augustinustól, mégis e két főkérdés valamilyen formában szinte mindegyik szerzőnél előfordul. A retorikai stíluselmélet ismeretének fontosságára Catul-lus 44. carmene és Martialis 6, 17. epigrammája hívta fel a figyelmemet, amennyiben e két vers csak a retorikai elo-cutio ismeretében értelmezhető. De szerepet játszott téma-választásomban az is, hogy amikor magyarra fordítottam Aristotelés Rétorikáját, Cornificius Herenniusnak ajánlott retorikáját és Iohannes Saresberiensis Metalogicon című munkájának a grammatikát és retorikát tárgyaló első könyvét, meglepődve tapasztaltam, hogy a stílusra vonatkozó azonos tanítások mellett az idők folyamán sok új vonás is megjelent. Ekkor merült fel bennem az a gondolat, hogy nem lenne haszontalan végigkövetni a görög és római retorikai szakmunkákban, hogyan gazdagodtak a stílusra vonatkozó ismeretek retorikaoktatás megragadható kezdetétől, azaz Gorgiastól az antikvitás végéig, Augustinusig. További indítást adott e téma kidolgozásához a modem nyelvtudomány tárgykörének és módszereinek kiszélesedése. Olyan témák kerültek előtérbe benne, amelyek az antik retorikában és dialektikában is fontos szerepet játszottak: a szemantika, a kommunikáció, a szövegtan, a szociolingvisztika, a pragmatika, a szemiotika, az élő beszéd problémái stb.