Annona nova 2012

Soha nem voltam szakkollégista. Amiben semmi kivetnivalót nem találok - elvégre a szellemi alkatok és tudományos útkeresések nagyon különbözők és sokfélék -; de ha pécsi irodalmárként valami miatt sajnálom ezt, akkor az a Kerényi Károly Szakkollégium. Pontosabban: a Kerényi. Hisz mindenki így hívja, a jól ismert, otthonos, sokat emlegetett intézményeknek kijáró könnyedséggel. Bizony, akárhogy is, jó lett volna kerényisnek lenni. Mert azt világosan látom, hogy most jó annak lenni. S nem csak a jubileum miatt. Merthogy: húszéves a Kerényi. Szép lassan utolérte legfiatalabb tagjainak életkorát. Hosszan lehetne sorolni az elmúlt húsz év eredményeit: meg lehetne említeni a neves szakembereket, akik a kollégiumban bontogatták szárnyaikat, a vezetőtanárokat a maguk arculatadó stílusával, a „lelepleződéseket", amikor újabb és újabb oktatóról, tudósról derül ki, hogy bizony „ő is az volt", a szokásos konferenciákat, a tudományos megmérettetéseken elért eredményeket és persze a kerényis anekdotákat, legendákat. Ennyi idő elteltével a Szakkollégiumnak már van krónikája, elmesélhető, folyton kiegészíthető története. S ha csak tagjainak elkötelezettségét, kitartását, lendületét és elszántságát nézem, van, kell hogy legyen jövője is. Most mégis inkább a jelenről szeretnék szólni, hiszen az évkönyv hasábjain a kedves Olvasó is a jelennel találkozik - noha annak gyökerei nyilvánvalóan a múltba nyúlnak. Tizenhárom komoly, kiforrott tanulmány tölti ki a kötet lapjait, s tárgyuk igencsak változatos: a régi magyar irodalomtól a modern lírafordítás hagyományain át kortárs hazai költőkig, Austintól Sartre-on át Dawkinsig ívelnek a könyv irodalmi-filozófiai témájú írásai. Valamennyi szöveg magától értetődő természetességgel él a tudományosság eszköztárával: szerencsésen választja meg tárgyát, körültekintően állítja kontextusba, jó érzékkel válogat a szakirodalmak közül, miközben önálló hangon beszél, és világos állásfoglalást fogalmaz meg. Ami arról tanúskodik, hogy a Kerényi megfelelő szakmai műhely - miközben az is egyértelmű, hogy nem kényszerít rá semmit a tagjaira. Az évkönyv írásai úgy osztoznak a szakmai igényességben, hogy szerzőik szerencsés módon mellőzik az egyen-beszédmódot, nem követnek mereven valamiféle csak a műhelyre jellemző tudósi hozzáállást, s nem is olyan akár kínosan szigorú, akár az érthetetlenségig egzotikus zsargont beszélnek, amelynek használata bár megnyugtatóan tanúskodik a csoporthoz tartozásról, de aligha szolgálja a párbeszédet a más (tudományos) nyelven beszélőkkel.