Tizenegyezer vessző

Bukarest szép város, kelet és nyugat találkozik benne. Ha csak földrajzi fekvését nézzük, még Európa, de az emberek viselkedése, az utcán járó-kelő egzotikus emberfajták - törökök, szerbek, macedónok - már Ázsiát idézik. Az ország azonban mégiscsak latin, a gyarmatosító római katonák alighanem mindig Róma után sóvárogtak, hiszen akkor az volt a világ fővárosa és minden elegancia székhelye. Ez a nyugatimádat aztán tovább-szállt leszármazottjaikra: a románok mindig is olyan városról álmodoztak, ahol a fényűzés természetes, s az élet vidám. Róma dicsősége azonban lehanyatlott, a városok királynője Párizsnak engedte át koronáját, úgyhogy a románoknak most már Párizs a mindenük, Párizs, Róma dicsőségének legméltóbb örököse. Mint minden román, a szép Bebascu herceg is folyton Párizsról álmodozott, a fények városáról, ahol minden nő gyönyörű, s mind csak arra vár, hogy szétrakhassa a lábát Bukaresti diákoskodása idején elég volt, ha csak rágondolt egy párizsi nőre - A Párizsi Nőre -, legott felállt a fasza, s lassan, áhítattal verni kezdte. És bár később csodás román picsákba-seggekbe élvezett bele, mindig érezte neki párizsi nő kell. Mony Bebascu dúsgazdag családból származott Ükapja hospodár volt, ez körülbelül az alprefektusnak felel meg Franciaországban. De a románoknál ez a cím apáról fiúra száll, úgyhogy Mony nagyapja és apja is hospodár lett. Mony Bebascunak is ez a cím járt volna ősei után. Ám ő, francia regényeken nevelkedvén, csak mulatott a dolgon: „Hát nem nevetséges - gondolta -, hogy valaki alprefektusnak szólíttatja magát, csak mert ősei is azok voltak? Kész röhej!” S hogy ne legyen annyira röhejes, a hospodár-alprefektusságot hercegi címmel váltotta fel. „Ez már döfi - csettintett elégedetten -, ilyen címet már lehet örökölni. A hospodárság közigazgatási méltóság, de aki közigazgatási tisztet tolt be, annak cím is kell hozzá. Nemessé ütöm magam. Én tulajdonképpen egy ős vagyok. Gyermekeim és unokáim áldani fogják érte a nevemet. Bebascu herceg szoros kapcsolatban állt Szerbia al-konzuljával, városszerte beszélték, hogy Buzilo Tosszevics előszeretettel kúrogatja seggbe a deli herceget. Egy nap Mony kirittyentette magát és elindult a szerb al-konzulátusra. Az utcán mindenki utána fordult, a nők mélyen a szemébe néztek, s azt gondolták „Szakasztott olyan, mint egy párizsi!” Bebascu herceg valóban úgy lépdelt, ahogy a bukarestiek szerint a párizsiak lépdelnek, vagyis sebesen tipegett és közben riszálta a fenekét. Meg kellett zabál-ni! Ha valaki így jár-kel Bukarest utcáin, nincs nő, aki ellenállna neki, még ha a miniszterelnök is a férje. Mikor odaért a szerb alkonzulátushoz, elővette a dákóját, lehúgyozta a falat, majd becsöngetett. Egy fehér szoknyás albán szolga nyitott ajtót. Bebascu herceg felsietett az első emeletre. Buzilo Tosszevics, az alkonzul álló fasszal hentergett a szalonban egy puha kereveten anyaszült meztelenül, egy barna montenegrói lány, Mira pedig a golyóit csiklandozta Mira is meztelen volt, s ahogy előrehajolt, nagyszerűen érvényesült finom, pihés, dundi barna fara: selymes bőre úgy feszült, mint a dob.