Az államosítás közoktatásunkban

Közismert, hogy a felszabadult Magyarország olyan iskolarendszert örökölt, mely a legelmaradottabbak közé tartozott Európában. Korszerűtlen volt szerkezetében, antidemokratikus tartalmában és végtelenül szegényes tárgyi feltételeiben. Az 1930. évi népszámlálás adatai szerint a kötelező hatosztályos népiskolát a tanköteleseknek 48,5 százaléka végezte el. Ez a számarány javult ugyan valamelyest 1945-ig, de az általánosan kötelező oktatás csak részlegesen valósult meg. A felszabadulás után a kormányzat legelső intézkedései közt létrehozta a nyolcosztályos általános iskolát, elrendelte a nyolcéves tankötelezettséget. Az általános iskola szervezeti kiépítéséhez — a háborús károk helyreállítása mellett — szükség volt az irányítás egységesítésére, a szervezetileg, felekezetileg kis iskolák összevonására. De szükség volt az egységesítésre az oktató-nevelő munka korszerűsítése érdekében is, hogy ideológiai, politikai, tudományos szempontból egyaránt elmaradott tanterveket a demokratizálódó, majd szocialistává váló társadalom és népgazdaság igényeinek megfelelőkkel cserélhessük fel. Ezért vált szükségszerűvé a községi és felekezeti iskolák államosítása. Az iskolák államosítása a magyar közoktatás utolsó száz évének egyik fontos politikai kérdése volt. A történelmi sorsfordulókon az alapvető társadalmi problémák része és eredményeként mindig napirendre került. 1919-ben a Forradalmi Kormányzótanács XXIV. sz. rendeletével államosította az iskolákat. A végső megoldás 1948. június 16-án következett be, amikor az országgyűlés nagy politikai harcok közepette törvénybe iktatta a történelmi mérföldkövet jelentő XXXIII-as törvényt. A föld, a gyár után az iskolával a kultúra is a jogos tulajdonosok birtokába került.