Eszmék és stílusok

Tanulmányaimnak ez a válogatott gyűjteménye nem lép fel egy „életmű” bemutatásának igényével. A válogatás szigorú rostálással történt, és csak az utóbbi másfél évtizedben készült dolgozatok néhánya szerepel benne. Mellőztem nem egy olyan írást, amely több kiadásban közkézen forog (pl. A barokk c. tanulmányomat), vagy összefoglaló jellege miatt viszonylag kevés újat tartalmaz (pl. több Apáczai-írásomat). Felvettem azonban a nehezen megtalálható és némileg kezdeményező jellegű dolgozatokat (pl. a Melius- és a Losontzi-tanulmányt). Az előszóként megjelent tanulmányok közül csupán Az olasz reneszánsz irodalomelmélete és a Debreceni diákirodalom a XVIII—XIX. század fordulóján c. szerepel, minthogy ezek a művek kevés példányszámban forognak közkézen. Magyar és világirodalmi dolgozatok egyaránt szerepelnek a kötetben, s remélni merem, hogy az olvasó valamennyiükben megtalálja az összehasonlító szempontokat. Eszme- és stílustörténeti írások mellett néhány, a magyar irodalomelmélet múltjával foglalkozó is szerepel. A szakközönség tájékoztatására a kötet végén, A szövegekről címen írt megjegyzéseimben felsorolom az illető tárgykörbe tartozó egyéb dolgozataimat, fontosabbnak vélt kritikáimat is, valamint néhány, a témát továbbfejlesztő új tanulmányt. így kívánok eleget tenni a viszonylagos bibliográfiai teljesség jogos igényének. (...) A Dante-kutatás mai helyzetének ismeretében aligha lehet aggodalom nélkül tollat fogni, amidőn a címben megjelölt vagy a Divina Commedia eszmei és művészi magyarázatához szükséges egyéb tétel kifejtéséhez készülődünk. Ha kétkedéssel fogadjuk is Renucci számadatát, amely szerbit évente legkevesebb 300 figyelmet érdemlő Dante-publikáció jelenik meg világszerte, akkor is sokallanunk kell a magyarázó kísérletek tarka forgatagát. Nagy alkotók irodalmi hagyatéka mindenkor kiterjedt kutatás tárgya volt, de a dantei életművet annyi szempontból, oly ellentétes értelemben magyarázták, hogy ez a tény a diszciplína egészére nézve nem tekinthető kedvező jelenségnek. Túlságosan megfogadtuk a nagy firenzei vátesz tanítását, s bizonyára sokkal többet vélünk felfedezni „sotto il velame degli versi strani” (Inferno IX. 63), mint amennyi ott van vagy egyáltalán lehetséges. Minden bizonnyal igaza volt Jacob Burckhardtnak, Domenico Comparettinek és Friedrich Engelsnek, amikor Dantében a középkori kultúra tökéletes összefoglalóját, egyben az újkori szellem előfutárát látták, az azonban nem volt sem szükséges, sem lehetséges, hogy benne a Carlyle említette „tíz hallgató század” minden eszméje, érzése és történelmi eshetősége hangot kapjon.