A quattrocento építészete

Az újra megtalált földi szépség diadalmeneté: ez a quattrocento művészet lényege Az élet szépsége feletti öröm hosszú, dermedt álomból ébredezett. A középkor transzcendentális világszemlélete sem tudta teljesen megsemmisíteni, akkor is felütötte fejét az örök emberi, a valóság, az élet szeretető. Itália pedig különösen hivatott volt arra, hogy az emberiség egyik legnagyszerűbb szellemi forradalmának, a reneszánsznak szülőanyja legyen. Földje valóságosan és képletesen egyaránt méhében hordta az ősi antik kultúra maradványait. Városai és tájai egybeforrottak az ókor nagyszerű építményeinek romjaival. Lakosságában tovább éltek a régi szokások, és művészetében — hamu alatt izzó parázsként — a középkor idején is hatottak az ókor művészeti gondolatai. Amikor a XV. században a gazdasági-társadalmi viszonyok megfelelően alakultak, rendkívüli erővel lobbant fel az a szellemi forradalom, amely létrehozta a modern tudomány, irodalom és művészet alapjait. Itáliában a középkori társadalom ereje már a XIII— XIV. században jelentősen meggyengült. A legfontosabb kereskedelmi útvonalak Itálián haladtak át Európa északi országai felé. így a feudális főurak mellett egyre nagyobb befolyásra tettek szert a vagyonos bankárok, iparosok és kereskedők. A XV. században már kialakultak a nagyipar első formái és a fejlett kereskedelemmel járó pénzgazdálkodás alapvető jelentőségűvé vált. A nagy bankárok irányító hatalommal szóltak bele a politikai küzdelmekbe. A velencei kereskedők, genovai tengerészek, firenzei bankárok legelőkelőbbjei igen gyakran korlátlan egyeduralkodóként vezették városállamukat. Politikai egység nem volt, de ez a széttagoltság — az ókori görög városokhoz hasonlóan — erőteljes versenyszellemet alakított ki. Az uralkodó családok (Firenzében a Mediciek, Milánóbán a Sforzák, Mantová-ban a Gonzagák, Genovában a Dóriak, Riminiben a Malatesták stb.) hatalmi törekvéseiken túl abban is vetélkedtek, hogy városaikat kulturális-művészi szempontból minél magasabbra emeljék. Tudósok, költők, festők, szobrászok és építészek dolgoztak lázasan azon, hogy mindenkinek megmutassák a világ és az emberi élet szépségeit. Egyre tudatosabban tanulmányozták azokon művészetet, gyűjtötték irodalmi emlékeit. Az ókori emberideál és az igazi emberi élet utáni vágyról kapta elnevezését az a szellemi mozgalom, amely humanizmus néven őrökre összeforrott a reneszánsz korával. A mozgatóra szellemi elődje Francesco Petrarca volt, aki már a XIV. században az antik “Rómát csodálta, és írásaiban az embert állította a világ középpontjába. Az igazi reneszánsz ember a szó szoros értelmében életteljességre törekszik, a középkori ember aszketizmusával szemben! Akaratereje nem ismer gátakat, jót és gonoszak egyaránt felhasznál céljai érdekében. Piero della Franecsca, Donatello és a többi művész festményein, szobrain felismerhetők a tipikus reneszánsz ember lényeges tulajdonságai és az irodalomban tökéletes megfogalmazást nyert a kor emberideálja Niccolo Macchiavelli ,,Il principe” (A fejedelem) című művében.