A tavaszidő édessége

Lágy szellő lengedez, madarak, édes éneket énekelnek, a költők szerelmesek, a hölgyeik pedig (majdnem) elérhetetlenek. íme, a hagyományos szerelmi költészet megszokott sztereotípiái. A fordítások és a tanulmányok megpróbálnak az olvasók kérdéseire „válaszolni”: hogyan alakultak ki, hogyan változtak ezek a toposzok, hogyan jött létre ennek során a középkori Európában a népnyelvű irodalom. Ám válogatásunkkal nemcsak az irodalomtörténészeknek akartunk a kedvében járni, hanem - az édességeket bűntudatosan fogyasztó, az érzelmi önkifejezést csak bajosan vállaló korunkban — minden szerelmes versre éhes olvasónak is. Ha középkori szerelmi költészetről beszélünk, tudnunk kell, hogy sokáig énekelve előadott költészetről van szó, melynek egyes emlékeit - hiszen a szerelmi dalok többnyire népnyelven és nem latinul születtek - gyakran többé-kevésbé, valamiképp „felemelve” őrizte meg a középkori írásbeliség. A középkori líra legarchaikusabb rétegét a galego-portugál női dalok őrzik. Ezekben a mágikus céllal komponált, rengeteg párhuzamos ismétlést variáló költeményekben a lány, az amiga vall szerelmet - de mielőtt ezeket a dalokat elsietve azonosítanánk a középkori „népköltészettel”, emlékeznünk kell, hogy a népies dalok szerzői is az udvari költészet árnyékában élő alkotók, sok esetben királyok, nemes származású trubadúrok. Hogy mennyi az irónia, tudatos távolságtartás ezekben a „népies” költeményekben - nem lévén fogalmunk, milyen is volt az „igazi” népköltészet - ma már nem tudhatjuk. A portugálok nemzeti hagyományukként tartották, tartják számon a női dalokat (noha ilyen típusú versek születtek arab, héber, német, ófrancia stb. nyelven is), de lejegyzésükre (helyesebben átköltésükre) mindenütt csak egy kifinomult, művelt dalköltészet felbukkanása után került sor. Mert az európai líra nagy forradalma az udvari szerelem, a provanszál trubadúrok megjelenéséhez fűződik. Ők teremtették meg az európai irodalomban a tudatosan alkotó, a nyelvi kifejezés lehetőségeit is mérlegelő, állandóan újításokkal kísérletező költő eszményképét. A XIV. századtól a női dalok hagyománya a népköltészetbe szorul vissza. Az Európa fejedelmi udvaraiban és az itáliai nagyvárosokban gyülekező költők később mindenütt a provanszál trubadúreszményt újítják meg. A trubadúrversekben többnyire férfiak vallanak szerelmet - megerősítve így azokat a mindmáig élő sztereotípiákat, melyek az ősi, mágikus, változatlan, archaikus értékeket a nőkhöz, a nőiességhez kapcsolják. A provanszál, a mai Dél-Franciaország trubadúrjainak öröksége ott bizonyult a legújítóbbnak, ott alakult át a leggyorsabban, ahol az udvari toposzokat nem lehetett egykönnyen átvenni, ahol a provanszál trubadúrhagyomány meggyökerezését nyelvi-társadalmi okok hátráltatták.