A bűnökről és a büntetésekről

Egy ókori hódító nép néhány törvénymaradványa, amelyeket egy tizenkét évszázaddal ezelőtt Konstantinápolyban uralkodó fejedelem állíttatott össze, amelyek később longobárd szokásokkal keveredtek és amelyeket magányos és homályos értelmezők zagyva kötetekbe csomagoltak: ezek alkotják ama véleményhagyományt, melyet Európa nagy részében mégis törvényeknek hívnak; és napjainkban éppoly gyalázatos, mint általános dolog, hogy Carpzovnak egy véleménye, egy ősi szokás, melyről Claro tesz említést, egy kínzási módszer, amit dühödt kéjjel ajánl Farinaccio, legyenek a törvények, amelyeknek bizalommal engedelmeskednek azok, akiknek reszkető gondossággal kellene irányítaniok az emberek életét és sorsát. Eme törvényeknek, amelyek a legbarbárabb századok maradványai, a büntetőrendszert illető részét vizsgálja ez a könyv, és azok zűrzavarait bátorkodik a közboldogság vezetői elé tárni olyan stílusban, amely távol tartja a felvilágosulatlan és türelmetlen tömeget. Az igazságnak őszinte kutatása, a közvéleménytől való függetlenség, amellyel e könyv íródott, a szelíd és felvilágosult kormányzatnak köszönhető, amely alatt a szerző él. A nagy királyok, az emberiség jótevői, akik uralkodnak felettünk, szeretik az igazságokat, melyeket a szerény filozófus határozottsággal tár elébük, de fanatizmus nélkül, mert azt az erőszak és az álnokság útját választók szítják fel, az ész elutasítja; és a jelen zűrzavaraiért, ha valaki jól megvizsgál minden körülményt, sokkal inkább az elmúlt korokat illeti a gúny és a feddés, mint ezt a századot és törvényhozóit. Bárki meg akarna tisztelni kritikáival, azzal kezdje tehát, hogy jól megérti a célt, amelyre ez a mű törekszik: olyan cél ez, amely nemcsak hogy nem akarja csorbítani a törvényes hatalmat, hanem inkább növekedését szolgálja, már amennyiben az emberekre jobban hat a meggyőzés, mint az erőszak, és amennyiben a szelídség és az emberiesség a törvényes hatalmat mindenki előtt igazolja. A jelen könyv ellen megjelentetett rosszhiszemű kritikák8 zavaros ismereteken alapulnak, és arra köteleznek, hogy megszakítsam egy pillanatra a felvilágosult olvasóknak szóló eszme-futtatásomat, hogy egyszer s mindenkorra elzárjak minden utat a gyáva vakbuzgóság hibái vagy a gonosz irigység rágalmai előtt. Három forrásból erednek az embereket szabályozó erkölcsi és politikai elvek. A kinyilatkoztatás, a természeti törvény, a társadalom mesterséges megállapodásai. Össze sem lehet hasonlítani az elsőt és a másik kettőt a legfőbb célt illetően; de abban hasonlítanak egymáshoz, hogy mind a három e halandó élet boldogságára vezérel. Az utolsó viszonylatainak figyelembevétele nem jelenti az első kettő viszonylatainak kizárását; sőt, mivel azok, noha isteniek és változhatatlanok, a hamis hitű emberek hibájából és a bűnről s az erényről alkotott önkényes vélekedések miatt, a bűnös elmékben eltorzultak, ezért szükségesnek tűnik minden egyéb szemponttól elkülönítve vizsgálni azt, ami a tisztán emberi megállapodásokból születik, vagy amit a közös szükségletek és a közhaszon céljából nyilvánítottak ki, illetve feltételeztek: olyan eszme ez, amelyet illetően minden szektának és minden erkölcsi rendszernek szükségszerűen egyet kell értenie; és mindig dicséretes vállalkozás lesz az, amely a legmakacsabbakat s a leghitetlenebbeket is arra kényszeríti, hogy alkalmazkodjanak azon elvekhez, melyek az embereket a társadalomban élésre ösztönzik.