Az ó- és középkor egyetemei

Történelem iránt is érdeklődő oktatóként négy évtizedet eltöltve orvosegyetemen, azt gondolhatja az ember, hogy az orvostörténet, tágabban az egyetemtörténet vonatkozásában nagy meglepetések nem érhetik. Aki a jelen könyvet elolvassa, tévedését könnyen beláthatja. Teljesen meglepő állítások sorakoznak: mind szakemberek (egyiptológusok, sumerológusok, klasszika filológusok) művei alapján. A meglepő adatok nemcsak az ókor vonatkozásában érik az embert. Nem kevésbé váratlan tények bukkannak fel a középkor vonatkozásában is. Ezeknek még csak jelzése sem lehet egy rövid előszó feladata. Számomra talán a legérdekesebb kérdés maga az egyetem fogalmának a meghatározása. Ennek aktualitását az adja, hogy a mai felsőoktatásban divatossá lett az oktatóegyetem - kutatóegyetem mesterséges szétválasztás. Lássuk, mit mondtak erről az ókorban: „A legmagasabb szintű oktatási intézménynek az nevezhető, amelyben a tudósok az általuk megismert és felfedezett tudományos eredményeket átadják a következő nemzedéknek" - mondotta Ptolemaiosz Szótér (367-283) az általa létrehozott Muszeion („az egyetemek egyeteme" - ahogyan a szerző nevezi) „tanévnyitóján" a 308/307-es tanévben, 2314 évvel ezelőtt (lényegében ezt a megfogalmazást ismételte meg 1100 évvel később Nagy Károly császár (800-814), majd III. Abdur Rahman andalúziai omajjád kalifa (929-960) a császár után jó másfél évszázad múlva). A mai információs technológiák és elektronikus levelezés korszakában is állíthatjuk, hogy írás nélkül nincs tudomány. A minden európai írás alapját képező görög írás Kr.e. 1000 körül keletkezett, mint jobbról balra haladó írás (föníciai közvetítéssel érkezett az észak sémi írásból; és csak kb. a Kr.e. 6. század vége felé vált balról jobbra tartó írássá). Ezzel szemben pl. a sémi írás 3200 körül alakult ki: pontosabban ekkor vált a sumer képírás ékírássá Urukban (hasonló korú az egyiptomi is).1 Azt már csak mint orvos jegyzem meg, hogy a ránk maradt legelső szövegek orvosi jellegűek és Nippurból származnak. De ugyanígy vagyunk, ha az un. arab számok problematikáját nézzük. A francia kispap, Gerbert d'Aurillac 960 táján találkozott az ún. arab számokkal (ezt csak mi mondjuk így, Gerbert valószínűleg csak annyit mondhatott, hogy azok a számok, amelyeket az araboktól eltanult; de az is lehet, hogy egyszerűen csak indiai számokat mondott!) az andalúziai arab egyetemeken, majd pápaként egész tekintélyével síkraszállt elfogadtatásukért a keresztény Európában is. Azonban azt is tudnunk kell, hogy az első ezredforduló egy másik lángelméje, természettudósa és orvosa, Ibn Szína 996 táján an-Nátilinál tanulva találkozott az indiai számokkal,2 „s addig jártam hozzá, míg el nem tanultam tőle a számolást" (vagyis az araboknál ekkor még így nevezték; s a keresztény Európában csak harmad évezreddel később terjed el az ugyancsak arab egyetemen tanult itáliai kereskedő, Sacrobosco könyve megjelenése után). De Indiában Ásóka király idejében (272-232) már kétféle számjegyet használtak: a sémi eredetű jobbról balra haladó számírás jeleit és a már ekkorra kialakult bráhmi számjegyeket. Amit tehát Avicenna tanult an-Nátilitől, az a 0-val kiegészített bráhmi számjegyek és a mezopotámiai helyi érték fogalom használatából kialakult indiai 10-es alapú helyi értékes számírás volt.