Politikáról és társadalomról

E kötetben nem a drámaíró vagy a lírikus Brecht szól az olvasóhoz - ezúttal a gondolkodó, a filozófus, az ideológus és a vitriolba mártott tollú publicista alkotóműhelyébe nyerünk bepillantást. Az 1919 és 1956 között írt, tanulmányoknak is beillő cikkek, a témák széles skáláját érintő jegyzetek, vázlatok, sőt még a töredékek is egy rendkívül sokoldalú, mindenben alaposan tájékozott és szellemesen fogalmazó alkotónak élet- és társadalomfelfogását tükrözik vissza. Igen gyakran paradox tartalmú, aforizma formájú mondatai újra meg újra továbbgondolkodásra ösztönöznek, csakúgy, mint Az ember természetéről szóló tanköltemény című poémája, mely az egyes témákhoz illő részletekben került bele a könyvbe. A szerteágazó, gazdag anyagból nehéz kiemelni egykét témakört. Mégis azt mondhatjuk, hogy a két legellentétesebb ideológiai, társadalmi, gazdasági és politikai rendszerrel, azok képviselőivel - a nácizmussal és a náci vezérekkel, illetve a Szovjetunióval és vezetőivel - foglalkozó, olykor prófétikus cikkek, jegyzetek a legizgalmasabbak. A mintegy háromszáz kisebb-nagyobb írás új oldaláról mutatja be Brechtet, és kiegészíti a róla eddig alkotott képet. (...) Ama bizonyos kőkorszakban arról volt szó, hogy egyetlen embert szolgáljanak. Ez nem keverhető össze azzal az átmeneti időszakkal, amelyben az állam élén álló választmány megkönnyítette a polgároknak, hogy szabadnak érezzék magukat. A monarchia embere nem érezte magát kevésbé szabadnak. A jégkorszak szemléletében volt bizonyos nagyság. Az embert nem annyira teljesítménye alapján értékelték, mint inkább ama bizalom alapján, amely rajta (benne) felhalmozódott. Ez nem szolgai álláspont. A szabadság érzését általában kevesebbre értékelik, mint a biztonságét és az egyetértését. Azoknak az embereknek az életérzése abban a tudatban nyilvánul meg, hogy szerves részei egy közös testnek, amely a fejében, jól vagy rosszul, szabad volt. Ott ült szobája félhomályában, egy keserű tuskó, és eltöprengett a dolgok mérhetetlen förtelmességén és néhány olyan összefüggésen, amely nem adatik meg magától. A halál kifürkészhetetlen szakadék. De hogyan vállalkozhatna valaki arra, hogy foglalkozzék vele, amikor az élettel még semmilyen formában sem birkózott meg?! Úgy érezte: még nem is élt. Ám minthogy most a gondolatot vissza kellett fognia a jövendőbe való mindennemű elkalandozástól, és minthogy a dolgok már nem rejtették magukban valamilyen javulásnak a lehetőségét - hogyan tudná valódi mivoltukban megragadni őket? Annyi volna ez, mint csukott szemmel aláírni önnön halálos ítéletét ! S mivel így már nem nyílt mód arra, hogy az igazságot megragadja (mert az alighanem elviselhetetlen volt), igyekeznie kellett meggyőzni magát arról, hogy erre nem is volt szükség.