Humanista erudíció és barokk világkép

A régi irodalmunk értékeit számba vevő kutatómunka során az utóbbi években többször is a reneszánsz és barokk korszak olyannyira jellegzetes műfaja, a prédikáció felé fordult a figyelem. Kétségtelennek látszik, hogy a magyar próza fejlődésének korai szakaszában kikerülhetetlen lépcsőfokot jelentenek az egyházi beszédgyűjtemények, melyeknek jelentőségéről teljes joggal írhatta Sík Sándor: „A vallási harcok korában a szentbeszéd a kornak olyasféle uralkodó műfaja, mint napjainké a regény” (Sík, 284). Ehhez a felfogáshoz kapcsolódva az alábbiakban Pázmány munkásságának ezt az általunk legjelentősebbnek vélt, legrangosabb esztétikai értékeket felvonultató területét tesszük részletes vizsgálat tárgyává. Munkánk célja kettős. Egyrészt Pázmány sokat vitatott és számos szélsőséges vélekedést kiváltó életművének alaposabb ismeretéhez kívánunk hozzájárulni, másrészt a magyar barokk egyházi próza kialakulási körülményeinek és első jelentkezési formáinak elemzésével XVII. századi irodalmunk történetét kívánjuk árnyalni és gazdagítani. Itt mondunk hálás köszönetét mindazoknak, akik munkánkat támogatták, így elsősorban Klaniczay Tibornak, aki értékes szakmai tanácsaival és bírálatával számos ponton segített hozzá lényeges összefüggések felismeréséhez. Rajta kívül főként az Irodalomtudományi Intézet Reneszánsz-kutató Csoportjának tagjai, valamint Bán Imre és Tárnái Andor voltak több esetben hasznos észrevételekkel segítségünkbe. Ugyancsak köszönettel tartozunk Iványi Sándor főkönyvtárosnak (Eger), Németh Antal (Bécs) és Fejér József (Róma) levéltárosoknak, akik önzetlen készséggel segítették anyaggyűjtő munkánkat. (...) A magyarországi késő középkori prédikációirodalom két ágon fejlődik: az egyiket a latin nyelvű nyomtatott vagy kéziratos beszédgyűjtemények (Temesvári Pelbárt, Laskai Osvát stb.), a másikat ezek magyarra fordított vagy átdolgozott változatai képviselik kódexeinkben. Ez utóbbi csoport legszebb darabjai a Karthauzi Névtelen nagyszabású alkotása, az Érdy-kódex (1524—27) prédikáció- és legendagyűjteménye. Mind a latin, mind a magyar nyelvű beszédek egységes szellemet árasztanak, hisz egyaránt a késő középkori műveltség alapjaira, az Európa-szerte ismert legenda-, kompendium- és exemplumgyűjteményekre, a patrisztika és a krisztianizált antikvitás eszmei örökségére épülnek. A magyar egyházi beszéd fejlődését elemző vizsgálatnak azonban mindenképpen fel kell figyelnie a műfaj késő középkori helyzetének ellentmondásaira is, hisz a további fejlődés egyik legfontosabb mozgató rugója itt rejlik, s a XVI—XVII. századi magyar prédikációirodalom eszmei és esztétikai eredményei csak innen kiindulva magyarázhatók, csak innen érthetők meg.