Modern építészet, 1911-2000

Vége van a posztmodernnek, vége a modernnek? „Minden kérdés, bármi legyen is az, korlátlan. Korlátolt szellemünk, a meghatározás rögeszméje kényszeríti rá a határokat” - mondja kíméletlenül a szkeptikus filozófus, Cioran. Gondolkodásunk természete, hogy meghatározásokat keresünk, fogalmakat gyártunk, s ezzel kíséreljük meg a jelenségeket értelmezni és megragadni. Mindenütt a végjóslatok visszhangoznak: a történelem vége, a művészet vége, a természet vége, a modern vége. De milyen kezdet jön a vég után? Milyen építészet van a modern után? A posztmodern - állította Jencks a hetvenes években. A második modern - mondta Heinrich Klotz a kilencvenes években. Inkább reflexív modern - véli Ulrich Beck. A modern, posztmodern, második modern terminológiák mindenképpen problematikusak. Miközben különböző teóriákat állítunk föl, az épületek sorra születnek, és maradandóbbnak bizonyulnak az avuló teóriáknál. Hihetünk-e még az elméleteknek? Úgy tűnik azonban, akár elfogadjuk azokat, akár nem, szükségünk van a megfogalmazásokra. A modern nem stílus. „Modern minden korszak, melyben a modern ténye egy bizonyos értéket jelent” (Gianni Vattimó). A modern lényege a van folytonos meghaladása annak szellemében, hogy az új mindig nagyobb értékkel bír a régivel szemben. A modern hátat fordít a múltnak, a történelemnek. Az egyre halmozódó újak között azonban az új, mint érték elvesztette hitelét. A modern építészet - tudománytól kölcsönvett - analitikus módszere is csődöt mondott: az Egész nem bontható részeire anélkül, hogy ne sérülne. A modern mindig együtt élt saját tagadásaival, míg a tagadás dominánssá vált és robbant. Ez 1968-hoz köthető, azóta beszélünk modern utáni kultúráról.^ ’68 utáni kort egészen a nyolcvanas.úvek végéig-posztmodernként definiáltuk: a posztmodern nem a modern meghaladása, nincs iránya, nem igehirdető, normaközömbös. Míg a modern azonosulás az előrehaladó korral, a posztmodern ennek „.megkérdőjelezése, szemlélete erősen, szkeptikus. A posztmodern szóhasználata azonban mindenképpen a klasszikus modern végét deklarálja. A modern építészet létrehozott egy nyelvet, mely radikálisan különbözik a történelmitől, és ezen a nyelven próbál kommunikálni. Venturi 1966-ban megjelent könyvében (Robert Venturi: Complexity and Contradiction in Architecture, The Museum of Modern Art, New York, 1966; Összetettség és ellentmondás az építészetben, Corvina, Budapest, 1986) is fellázadt a funkcionalizmus kirekesztő egyoldalúsága ellen. A modern a tökéletesben hitt, míg a posztmodern elfogadja a tökéletlenséget. A tökéletesség felé való törekvésben a végtelen jelentés vágya érvényesül, míg a tökéletlenségben a komplexitás üt át. A posztmodern szíve a komplexitásteóriák (káoszelméletek) szerint ver, ezzel a természet mozgását veszi föl. Egyben szinte mindenki egyetért: a posztmodern nem a modern ellentéte! Sokkal inkább egyfajta folytatása annak, mely az elfogadás gesztusát gyakorolja. A posztmodern „a modern vége” tudatát hordozza. A hetvenes években még nem lehetett látni, hogy minek és hogyan van vége, és mi az új kezdet, ami kibontakozik. A posztmodernt a kultúraváltás átmeneti korszakaként éltük át. A nyolcvanas évek elején Ihab Hassen 32 ellentétpárban ragadta meg a modern és posztmodern közötti leglényegesebb különbségeket: forma/antiforma, hierarchia/anarchia, totalizáció/dekonstrukció, cél/játék, jelenlét/távollét, szemantika/retorika, típus/mutáns, tervezett/véletlen, eredeti/eltérő, metafizika/irónia, determináns/indetermináns, transzcendens/immanens stb. Jencks definiálta elsőként a posztmodern építészetet (s ezzel a modern halálát) 1977-ben a (Charles Jencks: The Language of Post-Modern Architecture, Rizzoli, New York, 1977).