A szecessziótól a dadáig

Bori Imre munkásságának nagy fejezete a magyar avantgarde irodalmat bemutató és elemző monográfiái, mindenekelőtt A szecessziótól a dadáig (1969), A szürrealizmus ideje (1970), Az avantgarde apostolai (1971). Ezek a művek úttörő jentőségűek, mivel írójuk az 1960-as évek közepén az avantgarde-ban látta a modern magyar irodalom legfontosabb irányzatát, amikor Kassák Lajos és mozgalma még szinte teljes mértékben az irodalomtörténeti érdeklődés peremvidékére szorult, és csakis értetlen megítélésekkel találkozott. Az, hogy Bori Imre az avantgarde irányzatát állította a 20. századi magyar irodalom tengelyébe, sok vitát kavart ugyan, de kutatási eredményei alapvetően változtatták meg azt a képet, amelyet modern irodalmunkról rajzolt a korábbi irodalomtörténetírás. | A műtörténész sokkal élsebben és sarkítottabban fogalmazhatja meg dilemmáját, is nem véletlenül, mint azt az avantgarde képzőművészet Magyarországon? Még ma is szalonképesebb csengésű a tagadó válasz. Sokan voltak magyar művészek, akik részt vettek a nemzetközi Avantgarde mozgalmaikban, még többen olyanok, akikre több-kevesebb hatással voltak az ilyen törekvéseik, azonban magyar avantgardizmusról, (belső fejlődésű és az európai áramlatokkal egyenértékű Avantgarde képzőművészetről nálunk sokáig nem esett szó. (Perneczky Géza). A kérdés azonban nemcsak a képzőművészeté. A modem magyar művészet minden területén fölvetődik az avantgarde korszak kérdése, függetlenül attól, hogy iparművészetről vagy irodalomról, szobrászatról vagy (fényképezésről van-e szó, nem beszélve az esztétikai gondolkodás elvontabb területéről, a magyar művészeti ízlés köréről, amely mindmáig vagy nem barátkozott meg az avaratgarde mozgalmak kínálta konzekvenciákkal, vagy pedig ha elfogadta is, fanyalgását nem leplezve engedett a tények és a valóság kényszerének. Ennek következtében a kérdések nem kiélezett alakjukban, hanem elsimítottan, a „de”-k fenntartásainak kíséretében kapják meg válaszukat — különösképpen az irodalomtörténet és a kritika területén.