Canterbury mesék

Ha édes záporait április a szomjú földre önti, lenne friss, hadd kortyolhasson a mohó gyökér, s virág serkenjen : sárga, kék, fehér; ha Zephyrus fuvalma édesen szétkóborol erdőkön, réteken s bont új rügyet; ha már a zsenge nap a Kos felén túl víg erőre kap ; ha rákezdik pintyek, csízek, rigók (az éjjel nyitott szemmel aluvók) trillázva, füttyel, fuvolázva, fújva — a nép akkor megyen zarándokútra. A szentföldi pálmások messzire, járulnak híres szentek elibe; Anglia négy sarka is ontja ám Canterburybe a hivőt, ahány ! A vértanú sírját körül bolyogja, kit gyámolának tisztel csonka-bonka. Egy áprilisi nap Southwerkben ért a „Dolmány” fogadó vendégeként, szivem jámbor igékkel volt teli: zarándokútra várt Canterbury. Este zajos társaság érkezett, vagy huszonkilenc fő, kisebb sereg, sokféle rendü-rangu nép közötte, a véletlen terelte őket össze : mind Canterbury felé lovagolt; embernek, lónak jó szállása volt, zarándok annál jobbat nem talál. Nohát, mire az éjszaka leszáll, mindegyikük már régi ismerősöm, s az útra társul hozzájuk szegődöm. Megállapodtunk, hogy korán kelünk, aztán nyeregbe és »gyühé, gyerünk !« De amíg van rá időm és helyem, nem gombolyítok a történeten, hanem, a józan ész is erre int, sorra fölmondom : rend, rang s nem szerint, ez és amaz hogy ülte meg a nyerget, s külön-külön melyik miféle szerzet: az öltözetük is milyen vala. Legyen az első egy lovag maga. Volt hát egy derék lovag Sl menetben, ki lóháton forgott sok ütközetben ; tisztelte a lovagi etikát, a szabadság, jog, becsület szavát, a királyért, ha kell, a vére hull, hol senki nem járt, keresztűl-kasul bejárta a keresztény és pogány világokat, s dicsőn, egy szál lován. tt volt Alexandria megvívásán, asztalfőn ült, akármerre is járván ; a poroszok becsülték legkivált. Se Oroszföldet, se Litvániát úgy nem ismerte még rangjabeli; Granada se volt idegen neki. Benmarin, Algeciras ostroma, hadban látta Ayas, Attalia, és hány partraszállásnál volt jelen e derék lovag a Nagy Tengeren ! Tizenöt öldöklő csatát megért; Tremessennél is harcolt a hitért: három halált osztott ki bajvivásban. És egyizben'még elkísérte bátran Palathia urát is messzire, a pogány török hadak hegyibe. Illett hozzá a babérkoszorú, híres és bölcs is volt e férfiú, nem jámborabb egy gyönge szűz maga ; soha nem volt egy becstelen szava, az illem határán túl sose ment, tökéletes lovag volt, annyi szent. A lova gyihos lábú telivér, de ruházata egy garast nem ér ; örökké szűk kordzekéjét viselte, rajt virított a páncélinge szennye.; nemrég keveredett haza, s íme : indult egyenest Canterburybe. Vidítn s szerelmes, arca még sima; sütővas göndörített a haján, húsz esztendősnek becsültem talán. Kellő magasra nőtt a termete : izgékonysággal s erővel tele.