Láz

A benzol mérgező molekulái egyre fokozódó erővel törtek be a csontvelőbe. A vérrel elkeveredett idegen vegyi anyag a támasztó csontok keskeny szilánkja között sodródva teljesen elöntötte az érzékeny szövetet. Lecsapott rá, mint egykor Rómára a megvadult, barbár hordák. És a következmény is ugyanolyan végzetes volt. A bonyolult összetételű velő, amely a vér sejttartalmának többségét szolgáltatja, nem bírt ellenállni a betolakodóknak. A benzolnak kitett valamennyi sejtet támadás érte. A vegyi anyag, jellegénél fogva, úgy hasította át a sejthártyákat, akár egy acélpenge a vajat. Vörös vagy fehér, fiatal vagy érett sejt - mindegy volt neki. Némely szerencsés sejtben, amelybe csupán néhány benzolmolekula hatolt be, az enzimek hatástalanították a vegyi anyagot. Többségükben azonban a belső hártyák azonnal elpusztultak. A benzol töménysége pillanatokon belül olyan fokra hágott, hogy ezer és ezer mérgező molekula érte el a velőállomány "lelkét", a finom szerkezetű őssejteket. Ezekből az aktívan osztódó egységekből képződnek a keringő vérsejtek, s tevékenységük száz- és százmillió éves törzsfejlődésről tesz tanúbizonyságot. Itt tárulkozik föl pillanatról pillanatra az élet hihetetlen rejtélye, fantasztikumában a legvadabb tudományos álmokat is felülmúló szervezettsége. A benzolmolekulák válogatás nélkül átjárták ezeket a szorgosan szaporodó sejteket, megszakították a dezoxiribonukleinsav-molekulák szabályos átmásolódását. A sejtek többsége végső haláltusájában hirtelen leállította az életfolyamatait, vagy a rejtélyes központi irányítás alól fölszabadulva céltalan tevékenységbe kezdett, mint ahogy a megveszett állatok vágtatnak, míg csak utol nem éri őket a halál. Amikor a tiszta vér megismétlődő áramlatai kimosták a benzolmolekulákat, a csontvelő -egyetlen őssejt kivételével - kiheverhette a károsodást. Ez a sejt már hosszú évek óta szorgosan termelt nagy számú fehér vérsejt utódot, amelyeknek feladata a sors iróniájából éppen az volt, hogy segítséget nyújtson a testnek az idegen betolakodók ellenében. Amikor a benzol behatolt a sejt magjába, tönkretette a DNS egyik különleges részét, magát a sejtet azonban nem pusztította el. Pedig jobb lett volna, ha a sejt elhal, mert a benzol fölborította a sejtszaporodás és érés közötti érzékeny egyensúlyt. A sejt azonnal osztódott, s az így keletkező utódsejtek ugyanígy fogyatékosak voltak. Nem engedelmeskedtek többé a rejtélyes központi irányításnak, nem lett belőlük ép fehér vérsejt. Ehelyett valamilyen féktelen ösztönnek engedve újratermelték megváltozott lényüket. A velőn belül viszonylag épnek látszottak ugyan, mégis különböztek a többi fiatal fehér vérsejttől. Hiányzott róluk a szokásos felszíni ragadósság, s ijesztően önző falánksággal szívták föl a tápanyagokat. Saját otthonukban élősdiekké váltak. E rendellenes sejtekből a huszadik osztódás után több mint egymillió termelődött. A huszonhetedik osztódás után számuk már egymilliárdra rúgott, s ekkor apránként kitörtek a velőtömegből.