Érzelmi intelligencia

Elviselhetetlenül fülledt, izzasztó augusztusi nap volt New Yorkban, ami megfekszi az emberek kedélyét. A szállodámba igyekeztem, s amikor felszálltam egy buszra a Madison sugárúton, meghökkentett a sofőr - a középkorú fekete férfi széles mosollyal, barátságosan köszöntött: .Jó napot! Hogy bírja?" Valamennyi felszállót így fogadta, miközben a kocsi a sűrű belvárosi forgalomban araszolt, s a többi utas éppúgy meglepődött, mint én, ám zömük bedunsztolódott aznapi rossz hangulatába, és kevesen méltatták válaszra. De míg a busz a városból kifelé zötyögött velünk az utcaháló akadályain át, lassú, szinte varázslatos átalakulás ment végbe. A sofőr lankadatlanul monologizált szórakoztatásunkra, élénken ecsetelte az útba eső vidéket: fantasztikus árleszállítás ott az áruházban, gyönyörű kiállítás itt a múzeumban, hallották már, micsoda új filmet ad a mozi az utca végén? A város gazdag választéka iránti lelkesedése ragályosnak bizonyult. Mire eljött a leszállás ideje, minden utas levetkőzte a rosszkedvét, és a sofőr búcsúzását - „Viszlát, minden jót!” - egytől egyig mosollyal nyugtázták. Húsz év óta nem megy ki a fejemből ez az eset. A Madison sugárúti buszozás idején doktoráltam pszichológiából - de akkoriban a lélektan nemigen érdeklődött az ilyen hangulatváltások mikéntje iránt. A pszichológia alig vett tudomást az érzelmi működésekről. Márpedig amikor elképzeltem, hogyan terjed vírusként a jó közérzet erről a buszról, a sofőr amolyan nagyvárosi békeszerzőként tűnt föl előttem: varázserővel változtatta át az utasaiban fortyogó ingerültséget, jóvoltából megenyhültek, kicsit megnyitották a szívüket. Egészen másról tudósít néhány múlt heti újsághír: Egy kilencéves tanuló őrjöngésében iskolapadokat, számítógépeket, nyomtatókat önt le festékkel, megrongál egy kocsit az iskola parkolójában. Az ok: harmadikos társai „kisbabádnak csúfolták, és ő imponálni akart nekik. Nyolc kiskorú sebesül meg, amikor egy manhattani diszkó előtt tülekedő tömegben lökdösődés támad; ennek végakkordja, hogy az egyik érintett 38 kaliberes kézifegyverrel lövöldözni kezd. A riport szóvá teszi, hogy ilyen tiszteletlenségnek felfogott piti ügyek egyre gyakrabban torkollnak lövöldözésbe az utóbbi években. Egy jelentés szerint a tizenkét év alatti gyerekek sérelmére elkövetett gyilkosságok 57 százalékában a szülők vagy mostohaszülők a tettesek. Az esetek majd felében a szülő arra hivatkozik, hogy „csak fegyelmezni" akart. A végzetes verést olyan „kihágások" váltják ki, hogy a gyerek odaáll a tévé elé, sír vagy becsinál. Egy német fiatalember öt török asszony és lány meggyilkolásáért áll bíróság elé; rájuk gyújtotta a házat, míg aludtak Újnáci csoport tagja, állásaiból rendre kiteszik iszákos, az idegeneken kéri számon, hogy üldözi a balszerencse. Elhaló hangon mondja: „Megbántam, amit tettem, iszonyúan szégyellem magam.” A napihírek egyre-másra arról tudósítanak, hogyan foszlik semmivé a civilizáció biztonsága, hogyan támad az ámokfutó aljas felindulás. E hírek pedig alátámasztják lappangó gyanúnkat, hogy ki vagyunk szolgáltatva a magunk és közvetlen környezetünk emócióinak. Senki sincs biztonságban az indulat és a megbánás e szeszélyes hullámverésétől, így vagy úgy valamenynyiünk életében érezteti hatását. Az elmúlt tíz év során bőséggel jutottak el hozzánk hasonló híradások, melyek egyre jobban elhatalmasodó érzelmi csődről, kétségbeesésről, gátlástalanságról tanúskodnak családi, közösségi és társadalmi életünkben. Ezek az évek fokozódó dühnek és elkeseredésnek voltak tanúi, s ide tartozik a tévé őrizetére bízott kulcsos gyerekek csöndes magánya éppúgy, mint az elhagyott, elhanyagolt, bántalmazott gyerekek fájdalma vagy a házastársi erőszak visszataszító intimitása. A rosszabbodó közérzet kiolvasható a depressziósok világszerte megugró számából s egy erőszakhullám felfutásának jeleiből - felfegyverzett tinik az iskolákban, lövöldözéssel végződő incidensek az autópályán, elbocsátott hivatalnokok, akik rosszkedvűkben lemészárolják korábbi kollégáikat. A felindulásból elkövetett erőszak, a fegyveres ámokfutó és a trauma kiváltotta stressz az utóbbi tíz évben bevonult a köztudatba, s a derűs, tettre kész „minden jót!" jelszó is mogorván követelőző színezetet öltött. Könyvem célja értelmesen eligazítani az értelmetlenségben. Pszichológus vagyok, tíz év óta írok a New York Timeshoz arról, hogy tudományos gondolkozásunk hányadán áll az irracionális szférával. Ebből a nézőpontból két ellentétes tendencia figyelemre méltó: egyfelől érzelmi tranzakcióink növekvő zűrzavara, másfelől reményteljes kísérletek ennek orvoslására.