Poirot és én

Nyirkos, hűvös novemberi reggel van, és én öregnek, nagyon öregnek érzem magam, annyira öregnek, hogy tulajdonképpen fél lábbal már a sírban vagyok. A hangom gyenge, a szívbetegség, az élet könyörtelen vámszedője megtámadta a testemet, még a suttogás is szörnyű kínokat okoz. Fogytam vagy 15 kilót, az arcbőröm, mint a régi, száraz pergamen, a kezeim pedig bütykösek, karomszerűek. Valójában semmi más nem látszik belőlem, csak az arcom, amint fekszem a kikeményített, fehér ágynemű között, a halálos ágyamon. Épp az utolsókat rúgom Agatha Christie utánozhatatlan belga detektívjeként, Hercule Poirot-ként. Poirot része az életemnek, majdnem negyed évszázadon keresztül formáltam meg őt, nem kevesebb, mint hatvanhat tévéjátékban - és most a végső búcsúra készülök. Egészen egyszerűen ez az egyik legnehezebb dolog, amit valaha tennem kellett, még akkor is, ha csak egy színész vagyok, aki egy szerepet játszik. Poirot halála a Pinewood Stúdiós buckinghamshire-i stúdiójának masszív díszletei között zajlik le, körülbelül húsz kilométerre Londontól északnyugati irányban, délelőtt tizenegy órakor, ezen a bús novemberi napon. Én egy apró hálószobában fekszem, amelyet e célból építettek fel a hatalmas, visszhangos stúdióban. A hálószoba Styles Manorban van, ahol Poirot találkozik a végzetével, az utolsó esetével a Függöny című filmben. Körülöttem vagy kilencven ember nyüzsög, a stáb tagjai, hatalmas lámpákat cipelnek zajongva, a sminkesek és a fodrász hölgyek, a vezető operatőr, a segédoperatőrök két kamerával, a csapót kezelő férfi és természetesen az ifjú és tehetséges rendező, Hettie Macdonald. A harmincas évei végén járó Hettie Nagy-Britannia egyik legkifinomultabb, mégis legerőteljesebb rendezője, akinek megvan az a képessége, hogy egyszerre lepje meg a közönségét és bűvölje el a munkatársait. 2007-ben Hettie rendezte a Pislantást, amelyet úgy emlegetnek, mint a Ki vagy, doki? című brit tévéso rozat „legfélelmetesebb epizódját” - de most nem azért van itt, hogy bárkit is megijesszen.