Folyam az Édenkertből

Piet Heinnek sikerült megragadnia a fizika világának lényegét. Ám amikor a térből vaktában visszapattanó atomok olyan objektummá állnak össze, amely bizonyos, látszatra ártatlan tulajdonsággal rendelkezik, sorsdöntő eseményre kerül sor a Világegyetemben. Ez a tulajdonság az önsokszorosítás képessége; azaz az objektum a környezetében fellelhető anyagokból el tudja készíteni önmaga pontos mását, a másolás során adódó apróbb hibákat is beleértve. Ebből a páratlan, a Világegyetem bármely pontján játszódó eseményből nem kevesebb következik, mint a darwini kiválasztódás és az a barokkos burjánzás, amit bolygónkon életnek nevezünk. Soha ily sok tényt nem magyarázott még meg ily kevés feltevés. A darwini elmélet nemcsak hogy bőségesen elégséges magyarázattal szolgál az élet tényeire, de a gazdaságos, szikár eleganciában, ahogyan ezt teszi, olyan költői szépség rejlik, amely a világ legelbűvölőbb eredetmítoszait is túlszárnyalja. Könyvem megírására többek között az sarkallt, hogy hozzájáruljak a darwini teória ösztönző erejének elismertetéséhez. Több költészet van a mitokondriális Évában, mint legendabeli névrokonában. Az életnek leginkább az a sajátossága "ejti ámulatba mindazokat, akik egyszer is belegondoltak" - hogy David Hume szavait idézzük -, hogy mechanizmusai, ezúttal Charles Darwin szavaival élve, e "rendkívül tökéletes és bonyolult szervek", oly kimerítő részletességgel szerveződtek valamely feladat betöltésére. A földi élet ezen túlmenően túláradó sokszínűségével ragad meg minket: a fajok számát több tíz millióra becsüljük: ennyiféle életforma létezik Földünkön. Könyvem megírására a fentieken kívül az is késztetett, hogy meggyőzzem az Olvasót: az élet DNS- kódolt szövegek áthagyományozásának szinonimája. Az én "folyóm" a DNS folyama, amelynek ágai átáramlanak a földtörténeti korokon. Ez a metafora meglepően hasznosnak bizonyul, ha továbbszőve, a folyónak az egyes fajokat saját genetikai játszmáik határai közé szorító meredek partjaira gondolunk. Így vagy úgy, csaknem minden írásommal a darwini szelekciós elv szinte korlátlan erejére kívántam rámutatni - valahányszor elegendő idő van az ősi önsokszorosítás következményeinek kibontására, ez az erő szabadul el. A Folyam az Édenkertből is ennek a küldetésnek a terméke. Azzal foglalkozik, mi történik akkor, ha a visszahatások láncolata egyfajta földönkívüli csúcspontra jut, mikoron a replikátorok beleszólnak az atomi biliárd eleddig szerény játszmájába. Hadd fejezzem ki köszönetemet mindazoknak, akik könyvem megírásában támogatással, tanáccsal vagy építő kritikával segítségemre voltak: Michael Birkettnek, John Brockmannek, Steve Daviesnek, Daniel Dennettnek, John Krebsnek, Sara Lippincottnak, Jerry Lyonsnak és mindenekelőtt feleségemnek, Lalla Wardnak, aki a rajzokat is készítette. Egy-egy bekezdést korábban megjelent cikkeimből emeltem át. Az 1. fejezet digitális és analóg kódokra vonatkozó kitételei a Spectatorban 1994. június 11-én megjelent cikkemen alapulnak. A 3. fejezetben beszámolok Dan Nilssonnak és Susanne Pelgernek a szem fejlődésére vonatkozó vizsgálatairól, ennek részleteit a Nature-ben 1994. árpilis 21-én megjelent ismertetésemből merítettem. Ez úton mondok köszönetet mindkét újság szerkesztőinek, akik megbíztak a fenti cikkek megírásával. Végül hadd köszönjem meg John Brockmannek és Anthony Cheethamnek, hogy felkértek a sorozatban való részvételre.