Magyar építészet 1867-1945

Ez a könyv, Merényi Ferenc: A magyar építészet 1867-1967 (Bp. 1969.) című művének folytatása - tulajdonképpen a korunk igényeihez igazított, az elmúlt évtizedek tanulságai alapján bővített és átdolgozott kiadása -, és annak a hosszú párbeszédnek a végeredménye, amelyet a szerzők, a kiadást megelőző évtized folyamán a magyar építészet múltjáról és jelenéről folytattak. A szerzők tárgyilagosan igyekeztek összefoglalni az 1867-től 1945-ig terjedő korszak magyar építészetének történetét. E tárgykörben több építészettörténeti tanulmány jelent meg az utóbbi években. A tények, nagy mestereink életművei nagyjából ismertek, a tárgyalt korszak épületei javarészt előttünk állnak. Ami - szándékunk szerint - megkülönbözteti e munkát a korábbiaktól, az azon meggyőződésünk, hogy nem lehet az építészetet „önmagában” tárgyalni. Az építészeti alkotás nem egyszerű, csupán alkotói szándéktól függő cselekvés, hanem olyan összetett folyamat, amely nem tárgyalható a társadalmi és műszaki háttér ismertetése nélkül. Épület nincs építtető nélkül, sőt tárgyalt korszakunkban épület már nem létesülhetett az építési szabályzat figyelembe vétele nélkül sem. A társadalom értékítélete tehát közvetlenül és közvetve is jelen van a tervezés tevékenységében. Mi tehát nem csupán épületeket, tervezőket, stílusokat mutatunk be, hanem megpróbáljuk ábrázolni azokat a történelmi folyamatokat is, amelyek valamely épület alkotásához - és tágabb értelemben valamely építészeti irányzat születéséhez - vagy éppen letűnéséhez — vezettek. E könyv, éppen ezen okok miatt, kilép az építészettörténet-írás szokásos medréből. A tárgyalásbani és értékelésben! különbség az, amit hozzá akarunk tenni a már ismert tényékhez. Annak tudatában tesszük ezt, hogy az építészet, formái által mindig hangsúlyozott politikai jelentéshordozó, és mint ilyen, ősibb és egyetemesebb, mint más, hatalmat hirdető jelképek. Hatalmi viszonyok és társadalmon belüli kapcsolatok bemutatására semmi sem alkalmasabb az építészetnél - amely a rangsor tükre. A rangsor jelzésére a forma szolgál, az építészeti forma pedig a már ismert elemek reprodukálása, egyéni eszközökkel. Abban a pillanatban, amikor valamely társadalomban a viszonyok kialakultak és rögződtek, a társadalom megkereste magának azt a formát, amely e viszonyokat közérthetően kifejezte; e megmerevedés az építészetben a „stílus” születése. E tételben rejlik a tárgyalt korszak építészetének két, az 1867-1919 közötti korszakot érintő, alapvető problémája. E korszak a nemzeti jellege keresésének kora volt a művészetben. A „népi” és a „nemzeti” kérdése a XIX. század eleje-közepe óta sok vitát kelt és vihart kavar az építészettel foglalkozók körében. Hangsúlyoznunk kell, hogy két fogalommal állunk szemben. A nép közös célokért küzdő, egységes kultúrájú - nyelvű, vallású és hagyományú - csoport, amely abban a pillanatban válik nemzetté, amint megkeresi léte nagy formáit - amely a politikában a nemzet, építészetben a város. Népet kultúrája éltet, nemzet túlélheti önnön kultúrája elvesztét, és alapító népe eltűntét is - amiként például a perzsákkal és a rómaiakkal is történt.