Deuteronomium vagyis Mózes ötödik könyve

A munka be van fejezve, de a munkás örök álmát aluszsza. Csak messziről látta az Ígéret földjét; mikor müvének ezen utolsó kötetét sajtó alá bocsátotta, 1889. deczember 18-án (א׳ דחנוכה תר״ן) élet-hossziglan oly serény szemei bezáródtak mindörökre. De munkája azért nem árváit el teljesen; mint hü atya gondoskodott róla utolsó lehelletéig. A fordítás, meg a magyarázat, a melyeken még halálos ágyán csiszolt, egy pár nem magyarázott verset kivéve, épúgy mint a bevezetés kizárólag az ő műve; csak a 31. fejezet 11. versétől a 30. verséig, valamint a 33. fejezet 8. versétől egészen a fejezet végéig, rokona Schön József úr, a megdicsőült külön meghagyásából, nyomaiban és szellemében hozzá-tűzte a magyarázatot, mely különben mint idegen elem csillagokkal van jelölve. Önzetlen, személytelen volt a szerzőnek működése ; személytelen úgyszólván maradt ezen műve is. Az egyetlenegy, a mi személyes lehetett volna munkájában, az előszó, ahol röviden vázolni akarta ezen szent feladata történetét meg czéljait és egy-néhány szóval megköszönni barátja! támogatását, kimondatlanúl szakadt. Legyenek tehát óhaja teljesítése végett nevezve kollegái, a rabbiképző tanárai: Bein Károly, Schill Salamon és Kaufmann Dávid, kiknek nevezetesen köszönetét akart itt mondani. Fel legyen említve továbbá unokatestvére is, a boldogúlt veszprémi főrabbi Hochmuth Ábrahám, kinek nézetét a IV. k. 36. fejezet első és második versének fordításában követte. Reménye, vigasza, szemefénye volt ezen munka; most — síremléke lett. Fonjuk tehát az elismerés, a bámulat babérjába a hála, a kegyelet borostyánját. Fogadjuk, a mi annyi szeretettel meg odaadással valamennyünknek lett szentelve, méltóan; szeressük, ápoljuk, terjeszszük, mint a leghűbb tanítónak hagyományát, a megdicsöült hálás emlékére, a szentírás áldásos felvirágzására, a hazai fiatalságunk a hitben és minden jóban való meg-szilárdítására.