Klebelsberg Kuno és a magyar felsőoktatás - Pécs-Debrecen-Szeged

A 20. században csak néhány olyan felelős politikusa volt Magyarországnak, akiket napjainkban is államférfiként tartunk számon. Közülük a két világháború közötti időszakban kiemelkedik Bethlen István és Klebelsberg Kuno. Bethlen István rátermett, ügyes és - jó értelemben vett - ravasz politizálásával Magyarország belső, gazdasági és diplomáciai helyzetének megszilárdításában, Klebelsberg pedig a kulturális konszolidáció megteremtésében játszott egyértelműen pozitív szerepet. A minden szempontból nehéz - sokak által már reménytelennek vélt - körülmények közül való kitörésben kettejük egymást tervszerűen segítő tevékenysége nélkülözhetetlen volt. Bethlen - mellette pedig a kulturális kérdések iránt meglehetős érdektelenséget tanúsító államfő, Horthy Miklós - támogatása nélkül nehezen lett volna megvalósítható a kulturális felemelkedés, Klebelsberg nélkül viszont elképzelhetetlen lett volna a politikai viszonyok stabilizálódása. Mindebben pedig felettébb fontos volt a magyar felsőoktatás addigi szerepének átértékelése. Magyarország egyetemek és főiskolák sorát veszítette el 1918 végétől 1919 nyaráig. Mindebben nem a trianoni békeszerződés - amely felsőoktatással kapcsolatos intézkedéseket nem is tartalmazott -, hanem az azt megelőző terület- és impériumváltások hatásait kell hangsúlyozni. Bár a Magyarország szomszédságában születő vagy bővülő, korábbi magyar területeket megszerző új államalakulatok a saját államnyelvükön történő oktatásra változtatták a megszerzett egyetemeket és főiskolákat (olykor meg is szüntették őket), azok nagy része a maradék Magyarországra menekült, hogy ott folytassa addigi életét. Közülük a legjelentősebb a kolozsvári és a - munkáját még éppen csak megkezdett - pozsonyi tudományegyetem, illetve a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémia volt. Mindennek eredményeként az 1918 előtti magyar felsőoktatási hálózat szinte teljes egésze a harmadakkora, trianoni államban összpontosult. A hallgatólétszám - sokféle egyéb okból és a numerus clausus ellenére is - magasabb volt, mint bármikor a dualizmus idején, a két menekült tudományegyetem szegedi (1921) és pécsi (1923) letelepedésével pedig a vidéki univerzitások is megerősödtek. Míg a történelmi Magyarországon 1912-ig csak két tudományegyetem működött (utána formálisan már négy, de a valóságban a debreceni és a pozsonyi csak „takaréklángon"), addig 1919 őszétől már négy. Mindez óriási nehézségeket okozott a gazdaságilag amúgy is padlón lévő államnak, ugyanakkor a kulturális fejlődés és a decentralizáció, a Budapest-központúság részbeni ellensúlyozásának zálogává vált. Hogy ez így alakult, abban Klebelsberg Kunónak kulcsszerepe volt. Ő 1920-ban még a háttérből - de már befolyásos politikusként - alakította az eseményeket, s akkoriban még ellenezte, hogy a Nagy-Magyarországra szabott felsőoktatási intézményrendszert egészében átmentsék a csonkaországba. 1922 nyarától viszont, immár vallás- és közoktatásügyi miniszterként kötelességének tartotta, hogy végrehajtsa elődjei erre vonatkozó terveit és saját, korábbi javaslatait (kultuszállamtitkárként ugyanis a pozsonyi egyetem fejlesztését, kolozsvári képviselőként pedig az ottani univerzitás bővítését szorgalmazta).