Hogyan írjunk szakdolgozatot?

Az egyetem valamikor elit intézmény volt. Csak diplomás szülők gyermekei látogatták. Egy-egy kivételtől eltekintve, aki tanult, minden idejével maga rendelkezett. Az egyetemet arra találták ki, hogy nyugodtan végezzék, kis időt tanulásra, kicsit pedig „egészséges" egyetemi szórakozásokra, avagy képviseleti szervezetekben való tevékenységre fordítva. Az órákon lenyűgöző előadások hangzottak el, azután az érdeklődőbb diákok - tíz, legfeljebb tizenöt főből álló szemináriumi csoportokban - félrevonultak a professzorokkal és a tanársegédekkel. Még ma is sok olyan amerikai egyetem van, ahol egy évfolyam létszáma sohasem haladja meg a tíz-tizenöt főt (akik persze bőkezűen fizetnek és jogukban áll bármikor „használni" az oktatót, ha eszmecserét kívánnak folytatni vele). Az olyan egyetemeken, mint az oxfordi, van egy tanár, az úgynevezett tutor, aki egy kis csoport (előfordulhat, hogy évente mindössze egy-két diák) kutatási témájával foglalkozik, és napról napra követi a munkájukat. Ha a helyzet Olaszországban1 is ilyen volna, nem lenne szükség e könyv megírására, bár néhány tanácsát bizonyára a fent megrajzolt „ideális" diák is megszívlelhetné. A mai olasz egyetem azonban tömegegyetem. A diákok különböző társadalmi osztályokból és középiskolákból érkeznek, olykor filozófiára vagy klasszika-filológiára iratkoznak be műszaki középiskola után, ahol soha nem tanultak görögül, s talán még latinul sem. És igaz ugyan, hogy sok olyan tevékenység van, amihez nem kell a latin, ám azok számára, akik filozófiát vagy irodalmat tanulnak, elengedhetetlen. Egyes szakokra több ezer hallgató jár. A professzor jó, ha harmincat ismer közülük valamennyire, azokat, akik gyakrabban járnak az órájára, s munkatársai (ösztöndíjasok, szerződésesek, gyakorlatvezetők) segítségével talán még további százat sikerül közülük valamiféle munkára bírnia. Ezek közül sokan jómódúak, művelt családban, élénk kulturális közegben nőttek fel, megengedhetik maguknak, hogy tanulmányutakra, művészeti és színházi fesztiválokra és külföldre járjanak. De ott vannak a többiek. Azok, akik esetleg dolgoznak és napjaikat olyan tízezer lakosú városkák anyakönyvi hivatalaiban töltik, amelyekben legfeljebb kis papír- és könyvkereskedések találhatók. Azok, akik az egyetemben csalódván a politikai tevékenységet választották, s másfajta képzésben részesülnek, de előbb-utóbb engedniük kell a szakdolgozatírás kényszerének, azok a nagyon szegény hallgatók, akik úgy választják ki a vizsgákat, hogy közben a kötelező olvasmányok árát számolgatják, s azt mondják „ez tizenkétezer lírás vizsga", két kiegészítő tantárgy közül pedig azt választják, amelyik olcsóbb. Azok, akik néha elmennek az órákra, alig találnak helyet a zsúfolt teremben, óra végén beszélni szeretnének a tanárral, de legalább harmincan állnak előttük, nekik meg az állomásra kell sietniük, mert nem tudják kifizetni a szállodát. Azok, akiknek soha senki nem mondta meg, hogyan és melyik könyvtárban keressék a könyveket, akik sokszor nem tudják, hogy városuk könyvtárában is megtalálhatnának bizonyos könyveket, vagy nem tudják, hogyan kell kölcsönzőjegyet kérni.