Egy csokor elbeszélés

Iszen jó, jó, elismerem én, hogy Klió asszonyság igen szorgalmas urinő s plajbásszal a kezében örökké készen áll a világesemények feljegyzésére. Azt is tudom azonban, hogy néha — egészen váratlanul — kitörik a ceruzája hegye s ilyenkor az egymást követő történések megjelölésében hézag támad, amelyre azt mondják a historikusok, hogy: itt pedig nem történt semmi vagy ha igen, hát nem volt érdemes a megörökítésre. Pedig ki tudja? Itt vannak, teszem azt, a magyar állam megalakulása óta lefolyt osztály harcok: Dózsa György és elvtársai épületes hajbakapásai az uralkodó nemességgel; Mátyás királlyá választása idején a köznemesség összeröffenése az oligarcha föurak gőgös táborával s az a harc, amelyet az „istenadta nép" nevében Széchenyi vivott meg a maradi Pató Pálok vétót kiáltó seregével. Ezek, elismerem, eléggé korszakos események, de, kérem, hol van feljegyezve a legnevezetesebb osztály-harc, a rettenes, a szörnyű, az igazi, amely kerek egy esztendeig tartott? Sehol. Ez a hely fehér oldal a történelemben és pedig azért, mert a Klió ceruzájának a hegye éppen akkor tört el, mikor ezek az események lejátszódtak. Ennek folytán a legnevezetesebb osztály-harc megörökitése nélkül pottyant le a feledés mélységes örvényébe. És ha már lepottyant, kit vádoljak meg érte? Kliót? A ceruzát? Vagy a ceruzagyárost? Nem, nem, egyiket sem. A felelősség kipiszkálása ebben az esetben nagyon bajos volna, szinte lehetetlen, én pedig ok nélkül vádolni senkit sem akarok. Egyszerűen: én veszem kezembe a tűt, cérnát, hogy a történelem kabátján tátongó sérelmes lyukat befoltozzam. Hát, ami ezt a történelmi nevezetességü osztály-harcot illeti, az, mintegy husz évvel ezelőtt, a mi főgimnáziumunkban keletkezett, még pedig a negyedik és ötödik oszály között. A döbbenetes harc nyílt színen való kitörését egy pofon csattanása jelezte s ez a csattanás (hivatalos szakértők pontos becslése szerint) hét vármegyére elhallatszott. Hogy mi volt e „magyar ötös“ rövid uton való kiutalványozásának közvetlen oka, magam sem tudom most már. Arra emlékszem csak hogy egy negyedik osztályos adta egy ötödikesnek, akik közül az előbbit Csőröge Nemtudomkinek hívták (lám, hogy elfelejti az ember a szintiszta valóságot is!), az utóbbit Mayer Szepinek nevezték. Természetesen ad audiendum verbum mentek azonnal a direktor ur elé. Tekintetes Poruk Máté ur, az igazgató, hirtelenkezü, mindazonáltal szelíd és jóságos férfiú vala. Ami onnan is kitetszik, hogy ámbár a tanuló ifjak ruháját önkezüleg szokta kiporolni: ezt az Istennek tetsző műveletet mindig esernyővel cselekvé. Komolyabb következménye ilyenformán nem lett a kegyes intelemnek, legfeljebb annyi, hogy tekintetes Poruk Máté ur az évi fizetését az utolsó garasig esernyőre költötte. Hiába intették bizalmasai, hogy az esernyő drága szerszám, a spanyolnád olcsóbb is, tartósabb is, ő szelíden, de szívósan ragaszkodott elveihez: — A botütésből kettő is sok, az esernyővel való oktatás azonban félóráig is eltarthat, anélkül, hogy csontot törne. Mivel pedig én a kiadós figyelmeztetést szeretem, engedelmükkel ezután is csak megmaradok az én saját pedagógiai elveimnél.