Anya és gyermeke az állatvilágban

Aki az állatokat szereti, mindig meghatódik, valahányszor megfigyeli, hogyan bánik az anyaállat a kicsinyeivel, mennyire a szívén viseli kicsinyeinek jólétét, és mennyire óvja őket a veszélyektől — ha nagy veszély fenyeget, még tulajdon életét is gondolkozás nélkül kockáztatja, csak hogy kicsinyeit megmentse. A ragadozó állatok éppen ezért nagyon óvatosak a kicsinyeiket vezető anyaállatokkal szemben. Bármilyen megható is az anyaállatnak ez a magatartása, bármennyire is úgy érezzük, hogy anyai szeretet jut benne kifejezésre, mégis sűrűn kell mondanunk, hogy az állat nem tehet másként — így kell viselkednie, akár akar, akár nem! Az ösztönei kényszerítik, hogy az utódaiért a végsőkig mindent megtegyen. Az állat cselekszik anélkül, hogy sokat fontolgatna. Az ember sem tagadhatja, hogy gyerekei nevelése során hasonló, vele született ösztönök működnek benne, csakhogy nála az ösztönök munkáját kiegészíti a gondolkodás. Ha látunk egy kedves kisbabát vagy egy gyámoltalan, gyapjas kis állatkölyköt, rajtunk is erőt vesz egyfajta boldogító érzés; szeretet és öröm önti el szívünket, és anélkül, hogy értelmünknek működésbe kellene lépnie, úgy érezzük, gyöngédséggel tartozunk annak az oltalomra szoruló, csöpp kis lénynek. Már a kislányokban is erősen ki van fejlődve ez az ösztönös érzés. így tehát az anyai szeretet az emberben és az állatban, ha kissé változott formában is, de egy és ugyanaz. A kicsinyeikkel való törődés természetesen nem egyforma feladatokat ró az anyaállatokra. A legkevesebb gondjuk a fészekhagyó állatoknak van a kicsinyeikkel, mert azok mihelyt megszülettek, máris képesek önállóan követni anyjukat. Ilyen például valamennyi patás állat, tehát a ló, a szarvasmarha, a juh, a kecske, a teve, az elefánt, a sertés, de ide tartozik a fóka, a hattyú, a liba, a kacsa, a tyúk és a strucc is. Ezzel szemben azokat az állatokat, amelyek kicsinyei üregben vagy jól védett fészekben cseperednek fel, fészeklakóknak nevezzük.