A quattrocento szobrászata

Reneszánsznak , újjászületésnek nevezik évszázadok óta a művészet fejlődésében az 1400-as évekkel (quattrocento) bekövetkezett fordulatot. Az antik művészet újjászületésének. Ha ezen azt értjük, hogy az újkor hajnalának a valóság felé forduló embere az ókor hasonló felfogású művészetében keresett példaképet az őt körülvevő világ művészi ábrázolásához, akkor ma sincs okunk, hogy ezt az elnevezést helytelennek tartsuk. Talán a képzőművészet egyik ágára sem olyan találó ez a szó, mint éppen a szobrászatra. A quattrocento építészetének formáit közvetlenül befolyásolták a kornak az ókorétól eltérő életviszonyai. Festészete az ókorban nem ismert új problémák megoldásának jegyében indult fejlődésnek. Szobrászata azonban a valóság ábrázolásában az antik tökéletesség újjáteremtését tűzte ki céljául, s legnagyobb dicsőségének tartotta, hogy ezt elérte. Vásári a reneszánsz művészetének első, közel egykorú történetírója így méltatja Donatellót, a quattrocento legkiválóbb szobrászát: „Művei bájosság, rajz és jóság dolgában olyan kiválóak voltak, hogy mindenki véleménye szerint jobban megközelítették a görögök és rómaiak kitűnő munkáit, mint bárki másé, aki valaha alkotott.” A középkor szobrászata az építészet szolgálatában állt. A román, stíluskorszakban éledt fel a plasztikus ornamentikából a dombormű, á gótikában pedig, főleg a kapubélietek pillérein, megjelent a fal síkjából teljesen kiszabadult szobor. A szobrászat ekkor — mint a többi művészetek is — elsősorban a vallás szolgálatában állt, és ha a vallási eszméket legtöbbször az ember alakjának ábrázolásával fejezte is ki, szemléletében elvonatkozott a valóságtól. A gótikus szobor nem az ember testi és lelki realitásának megjelenítője : nem szilárdan állni, inkább lebegni látszik, teste nem hordja a ruhát, hanem valósággal elvész annak dús redőiben, azzal együtt alkot egyetlen tömeget. A_gótikus szobornak ezen az alapvető jellegzetességén az sem változtatott, hogy-a gótika virágzása, majd hanyatlása idején (XIII — XIV. század) formái a kötöttségektől egyre inkább felszabadultak, s gyakran szenvedélyesen kifejezővé váltak, sőt az sem, hogy' a szobrász, legalábbis a részletekben (arcok, kezek) valószerűségre kezdett törekedni. Itáliában már a középkor végének lassan a valóság felé forduló művészete maga előtt látja az ókori művészet példaképét, és — főleg a toscanai mesterek művein — sokszor meglepő erővel tör elő az antik hatás. Ez a hatás azonban mindaddig csak külsőségekre korlátozódhatott, amíg a művészet a földöntúlira irányuló, transzcendens volt, amíg figyelme nem fordult elsősorban az ember felé. Itália történelmének alakulása a középkor végén megteremtette a művészet humanizálódásának feltételeit.