Elméleti pedagógia

Fináczy Ernő irodalmi hagyatékában a Didaktikán kívül fennmaradt Elméleti pedagógia című, szintén több ízben hirdetett és tartott egyetemi előadásainak gondosan kidolgozott szövege is. Amikor Mesterünk végső gyöngélkedése idején reánk bízta e két kéziratot, beleegyezett abba, hogy a Didaktikához hasonlóan Elméleti pedagógiáját is közrebocsássuk. A megboldogultnak a kéziraton olvasható sajátkezű feljegyzése szerint ez elméleti pedagógiai előadásoknak első fogalmazása 1922-ből származik, 1924 július havában írójuk letisztázta fogalmazványát, 1927 január havában pedig át is dolgozta egyes részeit. Amidőn ebben az alakjában közzétesszük az előadások szövegét, nemcsak a kegyeletes érzés szavára hallgatunk, hanem meggyőződésünk szerint szolgálatot teszünk a magyar pedagógiai irodalomnak is, melyet egykori vezéralakja még elköltözése után is gyarapít. Az itt felépített pedagógiai rendszer — a régebbi előadásokat is figyelembevéve — az egyetemi katedráról három évtizedig alakította hazánkban a pedagógiai gondolkodást, tehát egyszersmind bizonysága és emléke amaz időszak elméleti munkásságának, amelyből éppen ezen a munkán, továbbá Fináczy Didaktikáján kívül nincs számottevő rendszeres pedagógiánk. | A pedagógia mint tudomány három nagy részre oszlik: elméleti vagy általános pedagógiára, gyakorlati vagy alkalmazott pedagógiára és történeti pedagógiára vagy neveléstörténetre. Az utóbbit most kirekesztjük tárgyalásunk köréből, legföljebb megállapításaink világosabbá tétele érdekében hivatkozunk a neveléstörténet tanúságtételeire, már csak azért is, hogy rámutassunk arra a különbségre, mely felfogásunkat elődeinkétől megkülönbözteti. Kirekesztjük ezúttal a gyakorlati pedagógiát is, nem mintha a gyakorlatnak nagy jelentőséget nem tulajdonítanánk, hanem mert a nevelés kérdéseit egész általánosságban akarjuk megvitatni, tekintet nélkül arra, hogy hol (a családban vagy az iskolában) folyik a nevelés, fiúkat avagy leányokat nevelünk-e, növendékeink milyen nemzethez tartoznak s milyen egyháznak a tagjai. Vagyis foglalkozni akarunk a nevelés tudományos elméletével, egyetemes érvényű elveivel, melyeknek igazaknak kell lenniök akkor is, ha a családban, akkor is, ha az iskolában nevelünk, akkor is, ha fiúkat, akkor is, ha leányokat nevelünk. Meg akarjuk elvekkel alapozni a gyakorlatot, tudatossá akarjuk tenni egyetemes érvényű normákkal, melyekhez alkalmaznunk kell a tényleges viszonyokat, eszközöket, eljárásokat. S ezeket az egyetemes érvényű elveket rendszerbe akarjuk foglalni, melynek részei összefüggnek egymással a fölé- és alárendeltség viszonya szerint, melyek együttvéve értelmét adják annak a tevékenységnek, amelyet nevelésnek nevezünk. Nem a pedagógia enciklopédiáját akarom ezúttal előadni, mely csak arra jó, hogy áttekintsük a rendszert; nem is egyes problémákat akarok megvitatni, melyek a rendszerből többé-kevésbbé ki vannak szakítva és csak szelvényeket mutatnak a tudomány egész köréből.