A performativitás esztétikája

1975. október 24-én figyelemre méltó és elgondolkodtató eseményben volt részük az innsbrucki Galerié Krinzinger látogatóinak. A belgrádi születésű Marina Abramović itt mutatta be Lips of Thomas (Tamás ajka) című performanszát. A performansz elején Marina meztelenre vetkőzött, a terem hátsó falára erősítette egy rá hasonlító, hosszú hajú férfi fényképét, majd egy ötágú csillagot rajzolt köré. A faltól nem messze megterített asztal állt: a fehér abroszon egy üveg vörösbor, egy kiló méz, egy kristálypohár, egy ezüstkanál és egy korbács volt. Abramović leült az asztal melletti székre, és az utolsó cseppig kikanalazta a csuprot, majd a kristálypohárba töltötte és lassú kortyokban megitta a bort. Amikor kiürült az üveg, jobb kezével összetörte a poharat: a keze vérezni kezdett. Ezt követően felállt, és a fényképnek hátat fordítva, a nézők szeme láttára, borotvapengével egy ötágú csillagot metszett a hasára. A vérző művész megragadta a korbácsot, letérdelt, és erős csapásokkal ütlegelni kezdte magát. A korbács véres csíkokat rajzolt a közönség felé fordított hátára. Ezután a karját széttárta, és ráfeküdt egy jégtömbökből épített keresztre. A plafonra egy hősugárzó volt felerősítve, amely pont a hasára fújta a forró levegőt. Az élő húsba metszett csillag a forróság hatására újra vérezni kezdett. Abramović mozdulatlanul feküdt, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a kínjai addig tartanak, amíg a hősugárzó végleg fel nem olvasztja a jeget. Amikor már harminc percen át feküdt így, semmit sem téve az egyre elviselhetetlenebb fájdalom ellen, a nézők egy része nem bírta tovább nézni a szenvedését. Néhányan a jégtömbökhöz siettek, felemelték, és egy kabátba csavarva kivitték a művészt. A kétórás performansz ekkor és ezzel az aktussal ért véget. A performanszművész és a nézők által létrehozott kétórás esemény lefolyását a képzőművészet és az ábrázoló művészet hagyományai, illetve konvenciói és normái sem ki nem jelölték, sem pedig nem legitimálták. Az akció eredménye egyfelől nem egy, a művész személyétől függetleníthető, rögzíthető és másra átruházható mű - vagyis nem jött létre artefaktum. Másfelől a művészi cselekvés semmit sem ábrázolt. Abramović nem játszott szerepet, nem jelenítette meg a mézet habzsoló, borissza és mazochista dramatikus alakot. Önveszélyes cselekedetei nem valaki másra vonatkoztak, hanem saját magára: valóban önmagát sebesítette meg. Szándékoltan semmibe vette saját testének a korlátait, s így fizikailag bántalmazta önmagát. Egyfelől mértéktelenül fogyasztott olyan ételeket és italokat, amelyek kis mértékben erősítik a szervezetet, a szóban forgó mennyiség viszont kétségtelenül undort kelt és rosszullétet okoz. Ennélfogva még feltűnőbb és figyelemre méltóbb, hogy a művész arca vagy mozgása semmit sem árult el e negatív testi tapasztalatokról. Másfelől az Abramović testén keletkező sérülésekből a nézőnek annak ellenére erős fizikai fájdalmakra kellett következtetnie, hogy a művész egyetlen jelét sem adta ennek - nem sóhajtott, nem kiáltott, arcizma sem rándult. Általában is kerülte, hogy a rosszul-lét vagy a fájdalom testi jelét adja. Ugyanakkor azt sem lehetett biztosan eldönteni, hogy egy valóban érzett fájdalom kifejezéséről vagy egy hitelesen eljátszott fájdalom ábrázolásáról van-e szó. A művészi tevékenység csak olyan cselekvések végrehajtására korlátozódott (mézzel és borral töltötte meg a gyomrát, látható sebeket ejtett a bőrén), amelyek érzékelhetően, ám anélkül változtatták meg a testét, hogy bármilyen jel is utalt volna az ezáltal kiváltott lelkiállapotra.