Összehasonlító jogtörténet

A párizsi Le Monde 2011. június 4-i számában megjelent írásában James Whitman, a Yale Egyetem (New Haven, Connecticut) összehasonlítójogász-professzora egy abban az időben indult, a világsajtóban azonnal per longum et latum tárgyalt büntetőeljárás kapcsán azt a kérdést vizsgálta, hogy vajon az amerikaiak miért tanúsítanak egyfajta ujjongást a büntetőeljárás egyes olyan elemei fölött, amelyek a franciákat sokkolják. Whitman rámutatott arra, hogy e kérdés megválaszolásához nem elég a két ország büntető eljárásjogi szabályainak dogmatikai összehasonlítása. A kulturális konfliktus mélyebb okaira sokkal inkább az összehasonlító jogtörténeti vizsgálat deríthet fényt. A részletekbe e helyütt nem belemenve csak egy fontos és érdekes aspektust emelünk ki az amerikai komparatista elemzéséből. Az egyenlőség elve mint alapvető érték fejlődési útja az Atlanti-óceán két oldalán különbözőképpen alakult. A francia egalitarizmust egy felülről jövő kiegyenlítődés jellemezte. Franciaországban a jogalkotó szándéka az volt, hogy mindenki a lehető legnagyobb mértékben élvezhesse a „tisztelethez” (lényegében az emberi méltósághoz) való jogot, azt a jogot, amely 1789-ig egy törpe kisebbség privilégiuma volt. Ehhez képest az Egyesült Államokban az egalitarizmus éppen fordított irányban bontakozott ki, amennyiben egy alulról jövő kiegyenlítés, a rabszolgaság eltörlése útján realizálódott, mégpedig kimondottan az egyenlőséghez, az emberi méltósághoz való abszolút jog jegyében. A büntető eljárásjog nem is az egyetlen jogterület, ahol ez a fejlődéstörténeti eltérés kiütközik. Természetesen tömegesen lehetne felidézni további példákat, amelyek arról tanúskodnak, hogy igen gyakran az összehasonlító jogtörténet ismerete adhatja a kulcsot aktuális társadalmi és jogi kérdések megalapozott megítéléséhez. Nem árt azonban az óvatosság. Jóllehet napjainkban - az internethez és a digitális adatbázisokhoz való hozzáférés révén és némi idegennyelv-tudás birtokában - sokan azt gondolhatják, hogy ma már nem igényel sem professzionális szaktudást, sem heroikus erőfeszítéseket az, hogy valaki az összehasonlító jogtörténet terén releváns megállapításokat tehessen. Az ilyen benyomás azonban csalóka (Horatiust idézve: species rerum delectatsed saepe fallit). Az összehasonlító jogtörténet művelőinek, ha munkájukat igényesen és színvonalasan kívánják végezni, napjainkban is páratlan nehézségekkel kell megbirkózniuk. A nehézségek többrétűek és többségükben nem új keletűek. A legnagyobb nehézség talán abban áll, hogy egy jogtörténésznek elvileg kiváló történésznek és kiváló jogásznak is kellene lennie egyszerre.