Szerzők és szerkesztők kézikönyve

Úgy tűnik, hogy évtizedenként egy-egy kézikönyv átdolgozásra, jelentős ráncfelvarrásra szorul. Ennek a könyvnek az első kiadása ugyanis 1996-ban jelent meg, a második pedig 2005-ben. A második kiadás óta azonban már eltelt 13 év, s bár pontosan tisztában voltam azzal, hogy elkerülhetetlen lesz egy alaposabb átdolgozás, mégis húztam-halasztottam a dolgot. Három ok miatt is. Egyrészt az idén befejezett és megjelent Európa alkonya? Utak és tévutak az európai történelemben és politikában címet viselő könyvem megírása sokkal több időt vett igénybe, mint azt előzetesen gondoltam. A második ok sem jelentéktelen. E könyv első kiadásának előszavában azt írtam ugyanis, hogy egy jó kézikönyvnek csak a harmadik kiadása használható igazán. Következésképpen tartottam attól, hogy ezzel a harmadik kiadással nem tudok megfelelni ennek a magas elvárásnak. S végül a harmadik ok: a kilencvenes évek elején, amikor kiábrándulva a magyar politikából és közéletből ennek a könyvnek nagy lelkesedéssel a megírásába fogtam, volt egy álmom, amely végül is illúziónak bizonyult. Nevezetesen, hogy ezzel a többéves munkával létrehozott kézikönyvvel egyszer s mindenkorra megteremtem a magyar Chicago Manual of Style-1, vagy a magyar Hart’s Rulest. S innentől kezdve a kiadók és a magyar értelmiségiek megköszönve és értékelve az ebbe a munkába fektetett hatalmas energiát - és nem utolsósorban -, időt, félretéve saját berögződött, s egymástól is gyökeresen eltérő stílusgyakorlatukat, ezt a könyvet örömmel fogadják, s lelkesen fogják használni. Hiszen a racioná- lisan átgondolt szabálykövetés mindenki, tehát a kiadók, a szerzők és az olvasók számára is előnyös, hasznos és hosszú távon kifizetődő vállalkozás. Nem kell ugyanis azon töprengeni, hogy mi kerüljön a címnegyedbe, hova tegyünk vesszőt vagy kettőspontot a bibliográfia összeállítása közben, hogyan nézzen ki egy-egy hivatkozás stb. Magyarország azonban hagyományosan nem racionális elvek szerint működik, s - enyhén szólva - nem a szabálykövetés földje. Be kell most őszintén vallanom tehát, hogy délibábokat kergettem. Bár teljesen elégedetlen sem lehetek, hiszen elfogyott e kötet két kiadása és több utánnyomása, s a kilencvenes évek ezen a területen mutatkozó totális káoszához képest valamelyest javult a helyzet. S alkalmasint azzal vigasztalhatom magam, hogy a Chicago Manual of Style-nak is több mint egy évszázadra volt szüksége, amíg teljesen elfogadottá vált. Legyünk tehát optimisták! Vegyük ezek után számba, hogy milyen lényeges változtatások történtek ebben, az immár harmadik kiadásban. A legfontosabb változás, hogy belátva a tradicionális magyar hivatkozási rendszer folyamatos háttérbe szorulását főleg az angolszász gyakorlattal szemben, ebben a kiadásban ez a két stílusrendszer már egyenrangúként szerepel. Ugyanakkor hadd hívjam fel a kiadók és a szerzők figyelmét nagy-nagy nyomatékkai arra, hogy ez nem jelenti azt, hogy a kettő vegyíthető.