Angyalfény

Álmomban bánat tör rám, minden porcikámban érzem, iszonyatos szomorúság szorongatja a torkomat, könnybe lábad tőle a szemem, ólomsúlyú a lábam, ahogy a magasra nőtt fűben lépkedek. Fenyves közepén, szelíd emelkedőn haladok. Ez nem a látomásomból ismert hegyoldal, nem az erdőtűz, ez valami új, itt még sohasem jártam. A fejem fölött felhőtlen, tiszta kék az égbolt. Süt a nap. Csiripelnek a madarak. Langyos fuvallat zizegteti a fenyőfákat. Ha ez a gyötrő szomorúság nem csal, akkor egy fekete szárnyú van a közelemben, egészen közel. Körülpillantok, és most veszem észre, hogy az öcsém ballag mellettem. Öltöny van rajta, fekete zakó meg minden: legombolós nyakú sötétszürke ing, ezüstcsíkos nyakkendő, kisuvickolt cipő. Tekintetét előreszegezi, elszántan összeszorítja a fogát, vagy talán dühében, vagy nem is tudom, miért. - Jeffrey — motyogom. - Essünk túl rajta! — mondja, de rám se néz. - Bárcsak tudnám, mire céloz. - Azután valaki megfogja a kezemet, ismerős a bőre melege, ahogy a finom, mégis férfias ujjak összekulcsolódnak az enyémekkel. Valaha azt gondoltam, olyan, mint egy sebészkéz. Christiané. Elakad a lélegzetem. Nem kellene hagynom, hogy megfogja a kezemet, nem, a történtek után semmiképpen, mégsem húzódom el tőle. Pillantásom a zakója ujjáról az arcára, aranypettyes zöld szemére siklik. Ettől egy másodpercre enyhül a bánat. Tarts ki! — hallom gondolataimban a suttogását. Harangvirág már nem kék. A tűz átváltoztatta Tucker kisteherautóját: az 1978-as Chevy most fekete, szürke és rozsdás narancssárga keveréke, ablakait kitörte a hőség, gumijai nincsenek, belül émelyítően megfeketedett, horpadt fém és szétolvadt műszerfal meg kárpitozás együttese. Ránézésre szinte hihetetlen, hogy néhány hete még imádtam ezzel a tragaccsal furikázni, letekertem az ablakot, kidugtam az ujjaimat, hogy cirógassa őket a szél, és lopva Tuckerre sandítottam, mert egyszerűen jólesett ránéznem. Itt történt minden. Harangvirág kopott huzatú, műhelyszagú ülésén. Itt lettem szerelmes. És most a tűz martalékává vált az egész. Tucker meredten nézi Harangvirág maradványait, párás kék szemében szomorúság, fél kezét úgy nyugtatja a megperzselődött motorháztetőn, mint aki végleg elbúcsúzik. Megfogom a másik kezét. Amióta ideértünk, nem sokat szól. Egész délután a leégett erdőben kószáltunk, Midaszt kerestük, Tucker lovát. Valami azt súgta, szerencsétlen ötlet újra kijönni ide, nézelődni, de mikor Tucker megkért, hogy hozzam el, rábólintottam. Értem én — imádta Midaszt, nemcsak azért, mert rodeóbajnok csődör volt, hanem Tucker is jelen volt, amikor Midasz világra jött, figyelte első, remegő lépteit, felnevelte, idomította, és gyakorlatilag Teton megye összes lovaglóösvényét bejárta a nyergében. Tudni szeretné, mi történt az állattal. Szeretne pontot tenni az ügy végére. Tucker megszorítja a kezemet. Felém fordul, és mintha megjelenne a mosolygödröcske az arcán. - Ugyan, ne sajnálkozz! — feleli. Átkarolom a nyakát, erre közelebb húz magához. — Inkább haragudhatnál rám, amiért ma idevonszoltalak erre a lehangoló helyre. Ünnepelnünk kéne, vagy valami. Végül is megmentetted az életemet.