Török tükör

Fényes arcú efendi! Féltett gyermeke gyermekeimnek! Biztosan tömött párnáidra dőlve nyitottad ki ezt a könyvet szobád falát borító szőnyegek között, jó tűz mellett, forró italt kortyolva. Neked írok, olvasd jó szívvel! Én nem szerettem olvasni, írni se szerettem. Nemes vérű csődöröket szerettem, a nyílvessző feltollazását, a rablást, lesvetést, a csodálatos asszonnyokat és gépeket; és az érdekelt, hogy miként lehet valakit tíz lépésről homlokon találni a buzogánnyal. Most mégis írok, hogy végleg elcsitítsam magamban a harcot, és hogy az aranykor nagy mozaikjából megmentsek neked néhány színes kövecskét, mielőtt hamu borít be mindent. Akkor fogod kezedbe venni mesémet (ha Allah úgy akarta, hogy kézbe vedd), mikor én, Isza, Juszúffia, már évszázadok óta újra halott leszek. Éppúgy, ahogy születésein előtt is halott voltam. Mert nagyon kései időket élünk, barátom! Én a Hidzsra 1007. évében írom ezeket neked, vagy ahogy a keresztimádók számolják: Jézus próféta (kísérje őt boldogság Alláh zsámolyánál!) születésének 1599. évében. Már nagyon öreg vagyok. Boldog időkről írok neked, mikor az emberek beteljesítették vágyaikat imájukkal már itt a földön, vagy fertelmes csodákat tettek varázslataikkal. Akkor régen béke volt, most háború van. Akkor nyár volt, most tél van. Akkor vágytam a háborúra, és Allah megengedte a háborút, most kívánnám a békét, és lám, Allah nem engedi. Hadseregek vonulnak a sáros utakon észak és dél, kelet és nyugat felé, hadvezérek ellenségeik balzsamokkal töltött fejét küldözgetik uraiknak, sosem látott, pokoli robbantó masinák születnek, és egész Frengisztán minden pogány vitézzé ránk jött.