"Fekete pedagógia"

Lehet, hogy a könyv címe meghökkentő, esetleg ellenérzést kiváltó. Bevalljuk, ez nem meglepő számunkra. Mikor mi találkoztunk először a „fekete pedagógia” kifejezéssel, ugyancsak csodálkoztunk. Hiszen ez a jelzős szerkezet nem szokványos. A „pedagógiának” inkább pozitív, olykor magasztos konnotációja van, a „fekete” viszont - a divatot leszámítva - szomorút, lehangolót sugall. A szüleit, tanárait bíráló serdülőtől, fiataltól megriadunk... Milyen felnőtt lesz belőle? Hiszen iskolába nem csak azért járnak a gyerekek, mert kötelező, hanem azért is, mert ott-a családi nevelést kiegészítve fontosra, szépre, jóra tanítják őket. Igaz, a diákok iskolát elítélő, esetleg szidalmazó indulatos szavait nem ritkán rejtett megértéssel szoktuk hallgatni, de csak azért, mert szinte természetesnek tartjuk a tanulók és az iskola közötti kibékíthetetlennek tűnő ellentétet. Hogy minderről „az iskola” is tehet, arra nem nagyon merünk/szeretünk gondolni. Mert mi, felnőttek (gyerekeink szülei és pedagógusai) úgy vagyunk szocializálva, hogy az iskola úgy jó, ahogy van, és gyermekeinknek is igyekszünk ezt szuggerálni. Úgy érezzük, a kérdőjelek végképp lehetetlenné tennék az iskolai munkát, végképp bizonytalanná tennék a pedagógusok amúgy is gyakran ingatag tekintélyét. Ha mégsem így gondoljuk, akkor keresünk valamilyen különleges iskolát gyermekünknek, vagy segítünk elviselni - néha kifejezetten az intézmény ellen fordulva - a kellemetlen iskolai élményeket. Pedig az iskola körül szaporodnak a kérdőjelek: pszichológusok jelzik - gyakran egyoldalúan, a körülményeket nem mérlegelve -, hogy neurotikussá válnak a gyerekek az iskola hatására; szociológiai vizsgálatok tanúsítják, hogy az intézmény nem tölti be egyik alapvető társadalmi feladatát, vagyis nem csökkenti, inkább növeli a tanulásban érvényesülő esélyek egyenlőtlenségét; nemzetközi mérések figyelmeztetnek, hogy az alapvető kulturtechnikák (a szövegértő olvasás és az alkalmazásra kész matematikai tudás) elsajátításában gyerekeink lemaradnak más nemzetek fiaihoz képest; mind több erőszakról érkezik hír az iskolából is. Mindez nagyon megnehezíti az iskolai életet, az iskolában végzendő munkát pedagógusnak és diáknak egyaránt. Ebben a légkörben felerősödött, felhangosodott a diákok iskolát érintő kritikája is. Példaként idézhetjük ezzel kapcsolatban az Alternatív Közgazdasági Gimnázium lapjának, az Iskolaképnek 2001, 1. (diákszám) és 2. (szigetszám) számát. Nagyon elgondolkodtató olvasnivaló. Arról kapunk képet, hogy amíg a tanárok a legjobb meggyőződéssel teszik, amit feladatuknak tartanak, ráadásul mindezt úgy, hogy „az ebihalak pártján vannak”, addig hogyan gondolkodnak, éreznek, hogyan vészelik át a tanítási órák sorát a tanulók. Gerlóczy Márton könyve pedig a szépirodalom eszközeivel mutatta be, telte széles körben ismertté, hogy az iskolának (általánosíthatunk, a szerző több és többféle iskolában szerzett élményeiről tudósít) jelenleg csak korlátozott hatékonyságú eljárásai vannak. Érdemes ezen a helyzeten elgondolkodnunk.