Az orosz széplány

Viktor Jerofejev regénye az utóbbi évek legnagyobb orosz könyvsikere Nyugaton. Fanciaországban megdöntötte a Zsivago doktor példányszám-rekordját, s jelenleg film is készül belőle olasz-francia-orosz koprodukcióban. A nagy siker részben kétségtelenül a mű pikáns témájából fakad: főhőse „a szerelem géniusza”, Irina Tarakanova, aki a Brezsnyev-kori moszkvai elit számos (vagy inkább számtalan) tagjának adja oda gyönyörű testét. Meghódítja a szocialista realizmus agg mesterét is, aki egy féktelen szeretkezés közben leli halálát, s ebből fakadnak Irina viszontagságai, szürrealista szerelmi kalandjai egy hullaszagot árasztó és mégis gyönyörű világban. Jerofejev műve egyes kritikusok szerint az orosz próza humanista hagyományaival szakító pornóregény (amihez Jerofejev hozzátenné, hogy a „szovjet” hagyományokkal nagyon is tudatos a szakítása), mások szerint viszont a modern orosz irodalom alapműve. (...) „Az én Irinám természetesen korántsem szent; néha azt mondom, hogy ő Oroszország jelképe vagy legalábbis a szerencsétlen orosz asszonyé. Ami különösen tetszik nekem benne, az a hihetetlen életenergia.” Egy interjúban mondta ezt Viktor Jerofejev, s a gondolat jellemző módon provokatív: Az orosz széplány főhősnője -- aki a regény minden metafizikai mélysége ellenére is, ne szépítsük a dolgot, egy moszkvai luxuskurva - mint Oroszország szimbóluma (vagy „képe és hasonlatossága” - az oroszban ugyanis a vallási komnotációjú „obraz” szó szerepel) - ez bizony még ma is szentséggyalázásnak számít abban az irodalmi közegben, amely megingott önbizalommal, de makacs élni vágyással igyekszik őrizni a klasszikus, „nagy” orosz irodalom küldetéstudatát. Jerofejev elszánt ellensége nemcsak a transzmissziós (azaz a hatalom akaratát közvetítő), hanem az orosz kultúrában oly mélyen gyökerező missziós, profetikus irodalomnak is. Példaként misszióellenes szemléletére egyelőre idézzünk csak néhány gondolatot a Jevgenyij Jevtusenkóról nemrégiben írt cikkéből. „Az, aki szerint a költő Oroszországban több, mint költő, rendszerint jóval kevesebb lesz, mint költő.” Vagy: „Jevtusenko a maga példáján megmutatta, mit nem szabad csinálni: próbálkozni egy velejéig aljas rendszer megjavításával.” Aztán idézi Jevtusenkót, aki szerint a demokrácia nem hozott mást Oroszországnak, mint „a jogot, hogy szabadon válasszon szar és ürülék között” (mezsdu gyermom i govnom), majd elegánsan megjegyzi, hogy Jevtusenko verseinek zöme színvonalában bizony épp valahol a kettő között van. Ennyiből is látszik, hogy afféle „enfant tenrible”-lel van dolgunk, s nem csoda, hogy Viktor Jerofejev az orosz irodalomkritikusok derékhada számára nem elég orosz, áruló, „a Nyugat kedvence” (ez Igor Zolotusszkij kifejezése, aki egyúttal „középszerű pomóírónak” nevezte, abból az alkalomból, hogy Bulgakov születésének századik évfordulóján Jerofejev A Mester és Margarita szerzőjét „kiemelkedő szovjetellenes írónak” minősítette, akinek ugyanakkor nem volt „saját filozófiája”, és „nem tudott kilépni a mi mocskos történelmünkből”), vagy legalábbis - hogy azért egy árnyaltabb véleményt is idézzünk - minden brillianciája és a szocialista realizmus ledöngölésében szerzett érdemei mellett is filozófiai eretnek, aki az életerős eurázsiai eszme helyébe a kifáradt nyugati kultúrát igyekszik becsempészni Oroszországba.