A jó Sztálin

E könyv minden szereplője kitalált, beleértve a reális alakokat és magát a szerzőt is. Végül is megöltem az apámat. A Lenin-hegyen álló Moszkvai Egyetem tornyában a kék számlapon mínusz negyven fokot mutatott a magányos aranymutató. Az autókat nem lehetett beindítani. A madarak nem mertek felrepülni. A város megdermedt, mint valami emberből főzött kocsonya. Reggel, amint a fürdőszobában az ovális tükörbe pillantottam, észrevettem, hogy a halántékom egyetlen éjszaka alatt megőszült. Harminckét éves voltam. Ez volt életem leghidegebb januárja. Igaz, az apám még él, sőt a legutóbbi időkig vasárnaponként teniszezett is. Még most is, hogy nagyon megöregedett, egy villanyfűnyíróval maga vágja a füvet a nyaralója kertjében a hortenzia- és rózsatövek meg a gyermekkora óta imádott pöszmétebokrok között. Még mindig vezet autót, és közben makacsul nem teszi fel a szemüvegét, s ezzel a mamát őrületbe, a járókelőket meg frászba kergeti. Bezárkózva a dácsa emeleti dolgozószobájába, amelynek ablakain bekúsznak egy hatalmas tölgyfa ágai, hosszasan, ráérősen, erőteljes állát vakargatva ír valamit (talán az emlékiratait?) az írógépén, de mindez már részletkérdés. Nem fizikai, hanem politikai gyilkosságot követtem el - hazám törvényei szerint ez egyenlő volt a halállal. Lehet-e a szüleinket embereknek tekinteni? Mindig kételkedtem ebben. A szülők előhívatlan negatívok. Azok közül, akikkel életünkben találkozunk, a szüleinket ismerjük a legrosszabbul, éspedig éppen amiatt, mert nem mi találkozunk velük, a kezdeményezést eleve az „ősök” ragadják magukhoz: ők találkoznak mivelünk. A köldökzsinór elvágatlan marad: pontosan olyan mértékig vagyunk belőlük, amilyen mértékig lehetetlen őket megértenünk. Garantált az értelem tehetetlensége. Nem marad más, csak a találgatás. Félünk a testük látásától és félünk belepillantani a lelkükbe. így aztán sohasem válnak számunkra emberré, örökre megmaradnak a kezdetüket nem ismerő benyomások egymásutánjának, bizonytalan, délibábos maskaráknak. A szülők érinthetetlen lények. Róluk alkotott ítéleteink megalapozatlanok, az ujjunkból szopjuk ki őket, és előítéletekre, tovább élő gyermekkori félelmekre, a realitással folytatott harcra, az igazolhatatlan igazolására épülnek. De a szülők is védtelenek a mi ítéleteinkkel szemben. Kölcsönös szeretetünk nem nekik, illetve nem nekünk szól, hanem az ösztönnek, amely nemcsak az anyaölben tévedt el, hanem a civilizáció ölében is. Ebben az ösztönben buzgón keressük a fényes emberi princípiumot, és nem tudunk nem bosszút állni rajta vakságáért mély értelmű spekulációinkkal. Az „apák és fiúk” elnevezésű szeretetnek nincs közös nevezője a hálaérzettel, teli van végeérhetetlen sértődésekkel és félreértésekkel, amelyekből csak a kései sajnálkozás keserűsége születik. A szülők a köztünk és a halál között lévő lökhárító. Mint ahogyan a nagy művészeknek, nekik sincs joguk korral rendelkezni; elkerülhetetlen